Kertvárosunkba is begyűrűzött a szelektív hulladékgyűjtés, melynek első lépéseként az illetékesek kiszállították az új kukákat. Ez az itt lakó, zömében nyugdíjas korosztálynak egész napos mulatság volt, társadalmi esemény, fesztivál, mert a kukások 8-tól 15 óráig ígérték magukat, ami, valljuk be, elég tág intervallum ahhoz, hogy hosszútávú izgalmakat jelentsen egy olyan helyen, ahol soha nem történik semmi.
A mi utcánk 8 óra 10 perckor már riadókészültségben volt (nyilván hamarabb is, csak én ekkor értem haza a bölcsiből). Akinek egészségi állapota engedte, a kertkapuja előtt álldogált és húsz másodpercenként belehajolt a közúti űrszelvénybe, nyakát nyújtogatta mindkét irányba: vajon merről jön majd a kukásautó? Egy szűk negyedóra alatt egész kis csoport verődött össze a házunkkal szemközti oldalon, gondolom ott lakik a fő-fő pletykaelosztó. Engem nem tartott lázban a dolog, csak elromlott a csengőnk, így kénytelen voltam fülelni és időnként kinézni a résnyire nyitott ablakon. Újabb és újabb emberek érkeztek. Volt, aki látni vélte a kukásautót a szomszédos utcában, mások pedig úgy tudták, hogy hozzánk csak ebéd után jönnek majd.
10 óra magasságában előkerült az első kisszék is (ilyet én még csak a Virágkarneválon láttam Debrecenben, ahol aztán tényleg érdemes ülőhelyet foglalni a főutcán már hajnalok hajnalán). Várakozás közben csak úgy röpködtek a találgatások: vajon tényleg mindenki kettőt kap? Kéket is meg sárgát is? Jolika néni kicsit bele is borzongott amikor elképzelte, hogyan fog majd festeni a két színes tartály a rózsalugas mellett, de hát nem tudja máshová tenni őket.
kép: Lilith Ecate
11 körül már nagyon zsezsegtek a népek, hallottam, hogy húzzák-vonják az edényeket (az edény az egy ilyen közterületfenntartási szakszó, természetesen a kukát hívják így). Kiszaladtam, fiatal srác állt a kapunkban jobbról jóképű sárga, balról pedig egy igen vonzó kék fedelű tartály társaságában. A papírjára nézett, majd rám, megint a papírra, majd megint rám, végül oldalra biggyesztette a cigit a szájában és megkérdezte azt, amiben azért egy hangyányit maga is kételkedett:
– Kovács József?
Jaj, hát mondom, nem, csak ma elég szarul nézek ki (korán jött a tavasz, tudjátok, idén még nem volt időm epilálni, fodrászhoz és kozmetikushoz menni, eleget sportolni és egy jót aludni), szóval Kovács úr a szomszédunk. Elmondtam, hogy én ki vagyok (nem tudhatta szegény, mert a Nők Lapja Café videója szerény személyem és kislányom közreműködésével csak tegnap került fel a netre) mire a srác közölte, hogy ó, ide majd csak valamikor délután jönnek és elkezdte visszatolni a kukákat. És nem, nem lehet, hogy azokat most itt hagyja nekem, mert ide csak valamikor délután jönnek, hát mit nem értek ezen? Próbáltam minden nemlétező női csáberőmet bevetni, amivel meg lehet győzni egy olyan embert, aki Kovács Józsefnek nézett és megkérdeztem, hogy nem lehetne-e mégis valahogy megoldani hogy megkapjam azokat a kukákat MOST. Ekkor ő megdörzsölgette a tenyerét, amiből én arra következtettem, hogy vagy egy kis pénzt szeretne, vagy pedig a kéz-láb-szájfájás nevű viszketős gyermekbetegségben szenved, aminek az emléke még élénken él bennem miután sikerült a bölcsődéből még ősszel összeszednem és ettől nagyon megijedtem, úgyhogy inkább visszavonultam és kivártam a délutánt…
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol gyerekszáj, vizslafotó és leharcolt feleség rovatokkal várlak. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: