Rendet kell tenni

rendnek kell lenni

nálunk.

Már két napja főzök, ami nagyjából a teljes tavalyi évben végrehajtott főzésmennyiségemmel egyenlő, lelkesedésem pedig nem csappan férjem riasztó reakciói ellenére sem.

Tegnapelőtt, amikor megneszelte, hogy meleg vacsorával várom, olyan későn jött haza, amennyire csak bátorsága engedte, így próbálván elsumákolni az összeütközést életem első resztelt májával. Megette, egy fél centis sóréteggel meghintve ugyan, de különösebb kommentár nélkül. Gabi babának ízlett, Ferike kiköpködte. Tegnap reggel mindenki életben találta magát, férjem pedig nem is sejthette, hogy a vacsora már előző este is a hűtőben pácolódott, így óvatlanul egész korán esett haza. Van aszalt szilvás csirke, kérsz? Ja, nem, ő nem éhes, ő nem szokott éhes lenni. Többszöri felszólításra megadta magát, és éhes lett. És megint mind megéltük a másnapot.

Ha már így a háziasszonyok gyöngye lettem, gondoltam kitakarítom a fürdőszobát, ami lássuk be, nem túl bonyolult feladat (és ez nem megy ritkaságszámba, mint a főzés). Az ember fog egy szabadon választott gyereket, aki, ha már korából fakadóan tárgyalóképes, akkor hatékony segítségnek bizonyul (értsd: tisztítószert fújkál minden arra alkalmas és alkalmatlan felületre), ha meg a tárgyalóképtelenebbik, ámde kúszó-mászóra esik a választásunk, akkor adjunk rá játszós nadrágot és parancsoljunk rá, hogy csillogjon-villogjon az a járólap. Így szoktam én békében pucerálni, ma épp Gabival, meg a szüntelen nyekergésével. Szépen haladtunk, a kislány csúszkált becsülettel, majd elkezdte AZT csinálni. Ami a végzetem. A rámolás. Miért életkori sajátosság ez a kisdedeknél? Hogy amikor a nagyobbik gyerekem levesz némi terhet a vállamról az átaludt éjszakáival, akkor a kisebbik abban a szent minutumban elkezdi a kétszer olyan idegesítő rámolást? Mert gyerekek ide vagy oda, a rendet azt szeretem szeretném. A kosz mondjuk annyira nem zavar. Még megboldogult egyetemistaként felőlem vidáman kergetőzhettek a portigrisek a sarokban, de a tankönyveimnek ábécé- és nagyságrendben kellett sorakozniuk a bal könyökömnél ha még nem tanultam meg őket és jobb könyöknél ha már elkészült a puska megtanultam. Amúgy nem vagyok kényszeres, á dehogy. Mióta gyerekem van, az életem egy szüntelen pakolás. De komolyan, reggeltől estig mást se csinálok, csak pakolok és még soha nem sikerült a végére érnem.

A legjobban azt utálom, amikor férjemre tör rá a rendrakási láz, mert őt zavarja a kupi ugye, de például a fogkefe az nyilván az éj leple alatt, magától ugrik be a fogmosópohárba, ahogy a fürdőben lehajigált zoknik is libasorban vonulnak le a pincébe nagymosásra, majd vissza a szekrénybe. Szóval ő nagyon tud pakolni. Na, most itt rendet rakok! felkiáltással lesöpör mindent az étkezőben, minden elöl lévő holmit eldug valahova és tényleg szép a -látszólagos- rend, aztán (hó)napokkal később botlok bele a padlásfeljáróban egy fél lábas törtkrumpliba a kutya nyakörvének társaságában.

A fiam, na, az meg a másik jómadár. Igényli a rendet, de az, hogy tegyen is érte, már derogál neki.