A csapból is az folyik, hogy a gyerekeknek a legjobb ajándék nem kerül pénzbe. Nekik élményekre, családi együttlétre, minőségi időre van szükségük és akkor minden valamirevaló csemetének fülig ér a szája. Ennek jegyében annyiszor, de annyiszor elhatároztuk már, hogy nem visszük őket sehova, mert csak hiszti van, meg délben nem alvás, meg hiszti és hiszti. Úgyis akkor a legboldogabbak, ha kavicsot dobálhatnak valamilyen élővízbe, ha ez utóbbi élővízig kerékpáron szállítjuk őket, és ha ott még galambok, ne adj’ isten kacsák is vannak, az maga a mennyország. Azért nagyjából félévente elragad minket a vágy némi változatosság irányába, de végül úgyis mindig a kavicsoknál kötünk ki.
Még tavaly nyáron történt, hogy egy vidám vasárnap reggelen kis családunk zászlajára tűzte a közös élményvadászatot és a jó időre való tekintettel fesztiválozásra indult, megcélozva a budai Hegyvidék napok ingyenes Kaláka gyerekkoncertjét (némi részrehajlás volt azért szülői részről, már ami a koncertválasztást illeti). Meginvitáltunk egy barát-családot is három gyerekkel és belevetettük magunkat a sűrűjébe.
Fricike nyilvánvalóan megneszelhette, hogy mi most itt testületileg jól akartuk volna érezni magunkat, tehát mindent elkövetett, hogy ne így legyen. Először az “Anya, vegyél fel, mert Abit is felvetted és én is kisbaba vagyok” című előadást vetette be. Anya pedig ilyenkor szó nélkül magára aggatja Fricikét is, mert hát ugye kötődő nevelés…
2012 nyarán
Majd miután már remegett a jobb bicepszem és félő volt, hogy leejtem valamelyik gyereket, bevetettük a kismotort. Hátha. Kaláka bácsiék rendületlenül énekeltek, Frici fiam pedig a dallamos zenére és az összes többi tomboló gyerekre fittyet hányva, metálszínű motorján üldögélve tüntetőleg hátat fordított az egész banzájnak, ezzel is mintegy jelezve, hogy igen, ő értékeli ezt az “élményt”. Köszi anya, köszi apa.
Ezt követően hirtelen rátört a halálos kimerültség, amit először az apjához bújva próbált enyhíteni, majd a környék legifjabb fesztiválozójával összeborulva szundikálást imitált.
Frici és Abi
Mivel az én két gyerekemen kívül a másik hármat sem nagyon ragadta magával a fesztivál szelleme, játszótereztünk még kicsit, majd hazamentünk aludni.
Jó pár hónapig töltekeztünk ebből az eseményből, mígnem egy késő őszi napon újra megpróbáltuk. Mi jó szülők vagyunk, tehát nem adjuk fel. Érezze csak jól magát az a fránya gyerek! Programajánlatban nem volt hiány, hiszen hosszas kutakodás után végre szert tettem a Kincs magazinra. Egész héten azt böngésztem, alig tudtam dönteni, hogy melyik ajánlattal környékezzem meg férjemet.
Végül a Ghymes koncertre szavaztam, fel is kerekedtünk hát kisebb-nagyobb félreértések után. Semmi különös, csak a szokásos: én azt hittem, hogy tizenegytől lesz, de persze tízkor kezdődött, én azt hittem a Klauzál téren lesz a belvárosban, ehelyett a Klauzál házban a város szélén. Férj azt hitte, hogy a Camponán innen van, pedig túl, majd amikor nem találtuk, akkor azt, hogy a Tétényi úton, nem pedig a Nagytétényin. Háromnegyed órája voltunk úton, ragyogó napsütésben, lehetséges, hogy az utolsó szép őszi napot sikerült dobozkocsiban töltenünk, de csak azért sem adtuk fel. Negyedórás késéssel beestünk a helyre, ahol hülyének néztek, hogy nem vettünk elővételben jegyet úgy két hónapja.
Sebaj, nálam a programfüzet, addig nem nyugszom, míg valami sötét színházteremben nem végezzük pingvintáncot járva, mi aztán nem megyünk kirándulni, más terveink vannak! Hohó, Halász Judit van tizenegytől a művházban Dél-Pest-alsón, még odaérhetünk (Szívem, ne telefonáljak oda, hogy van-e jegy, nehogy pórul járjunk?).
Megérkezünk, a pénztár ki sincs nyitva. Minek is lenne, hiszen a koncertjegyeket már fél éve lekötötték nálunk sokkal gondoskodóbb szülők. Tanácstalanul álldogálunk, másfél órát autóztunk, élményt akarunk! Jegyüzér lép oda hozzánk egy jól szituált, harmincas anyuka képében. Van egy fölös jegye. Lecsapunk rá. Nincs aprónk, így kétezerért miénk lehet a kétezerkétszáz forintos jegy. Gyors kupaktanács, én maradok kinn Abival, meg azzal a fondorlatos tervvel, hogy belógok, amint pislog egyet a teremőr.
Tíz perce megy a koncert, magamban elképzelem, ahogy elsőszülöttem a többi lelkes kisgyerekkel ropja a táncparketten, mosolygok. Hoppá, újabb jegyüzér érkezik, ezúttal negyvenes apuka, kicsit ideges. Nem csinált még ilyet. Én már rutinos vagyok, azt hazudom, hogy nincs apróm, így megint spórolok kétszázat a jegyen. Benn vagyunk! Szuper. A fiúk jó kis helyet találtak maguknak elöl, én szélre állok, nézem a fiamat. Szűk negyed óra alatt elalszik. Halász Jutka koncerten, a negyedik sorban (a nyolcvanötből), úgy, hogy körülötte mindenki, aki él és mozog egy emberként kántálja, hogy pa-pa-pa-pandaaaaaaa!!! Ő békésen alszik. Abi baba legjobb képességei szerint rázza felsőtestét, vidáman pogózik, igazi műértő. Élvezi a koncert minden percét.
Tanácskozunk, mi legyen. Még nincs vége a koncertnek, de Fricike úgysem hall(gat)ja, így hazaindulunk. A fiam olyan mélyen alszik az apja ölében, hogy nem ébred fel arra, hogy felálltunk, hogy elhagytuk a termet, hogy megszűnt a muzsika, hogy betakartuk a kabátjával, hogy a férjem is felvette a kabátját és hogy percek óta cipeli az utcán. Végül mégis felébredt. És mi volt az első amit mondott?
-Ez nagyon jó volt! Máskor is jövünk, apa?
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is, nem fogod megbánni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: