Kisgyerekes anyaként nagyon nehéz időt szakítani a testedzésre. Hová menjek? Mit csináljak addig a gyerekekkel? Ráadásul ha mindkét kérdést megválaszoltam és megoldottam, még akkor is számtalan egyéb, fontosabb dolog akad, amit gyerekmentes perceimben intéznem kéne, de ha nem akadna, sokszor akkor is csábítóbb lenne egy jó fürdő, egy komótos étkezés, vagy egy kiadós alvás. Ráadásul nekem így a harminc felé közeledve (de még egy hétig huszonkilencen innen) már nem elég ellibbennem kocogni egy húsz percecskére, hogy ízibe’ kikockásodjon a hasam. Hiába, eljárt felettem az idő!
Mindenesetre a futás tűnik a legkönnyebben kivitelezhető, legolcsóbb és leghasznosabb sportnak.
Számomra könnyen kivitelezhető, mert szerencsére itt van a közelünkben a “kiserdő”, ahova kutyázni is járunk. És ha felülkerekedek teljesen jogos félelmeimen, hogy mondjuk két futólépés közben hajléktalanok döfnek kést belém (2012 júniusi eset, szerencsére nem én voltam az áldozat), szatírok rontanak meg, drogos tűre lépek, harci kutyák tépnek szét, vagy stricik próbálnak meg munkát ajánlani a számomra, akkor egész kellemes hangulatban lehet róni a köröket a fák árnyas lombjai alatt.
Olcsó, mert már kábé 10 éve ugyanabban az edzőcipőben nyomom, bár felmerült most névnapom alkalmából egy új cipőbe való beruházás, de aztán gyorsan ráeszméltem, hogy én azt nem is szoktam megünnepelni. Ingyenesnek azért nem mondanám, errefelé ugyanis ezerháromszáz pengő forint üti a markát a bébiszitternek, ha futhatnékom támad, bár így még egy kellemes zuhanyozás is belefér az egy órába.
Hasznosnak pedig azért hasznos, mert ilyenkor viszem magammal ezt a tohonya, lusta vizslát kutyasétáltatás címszóval, így este már nem kell kivinni, csak sajnos egyre nehezebben tolerálja a sporthóbortomat. Egyszerűen nem bírja az iramot, le-lemaradozik, liheg, vágyakozó tekintettel bámul kutyabarátaira, kegyetlen állatkínzóként feltüntetve engem más gazdik előtt. Ha elkeskenyedik az ösvény, akkor meg direkt úgy kacsázik előttem, hogy minél jobban gátolja felkészülésemet a családi félmaratonra az időeredményem lerontásával. (Mobilos alkalmazással futok, kilométerenként női hang tájékoztat angolul, hogy hány perc alatt tettem meg az adott kilométert, mennyit futottam összesen, majd pedig az arcomba vágja, hogy elégettem fél banánhéjnyi kalóriát.)
Amúgy nekünk azt mondták, hogy a vizsláknak végtelen mozgásigényük van, erre kiderül, hogy nem lehet vele egy tisztességeset edzeni. Amennyit eddig ráköltöttünk, abból simán vehettem volna már egy pofás kis futógépet, annak több haszna lenne, de hát nem is ezért szeretjük őt. Íme amúgy életnagyságban Valek úr:
Annak, akinek nem adottak a feltételek a fenti edzésformához, azaz nincs kutyája, bébiszittere, kiserdője, netán utál futni, ellenben van kéznél néhány kisgyereke, alternatívaként a békávézást ajánlom.
Legyen villamos, vagy autóbusz, egy a lényeg: mindenképp a csúcsforgalomra időzíts! Ez több okból is praktikus. Ad egy, nem fordulhat elő, hogy segítség híján ott ragadsz a megállóban, ad kettő: nem vagy rászorulva akárkire, szabadon megválaszthatod a célszemélyt, aki felsegít a pereputtyoddal. Én általában fiatal, gyermektelennek tűnő férfiakat szoktam kiszemelni pusztán nevelő célzattal. Ad három: biztos akad egy öreg néni a fedélzeten, aki elszórakoztatja a gyereke(ke)t. Praktikus, ha a kicsit teszed babakocsiba, a nagy ugyanis képes önálló járásra. Középhaladók szívathatják magukat kismotor/futóbicikli transzportálásával is.
Én éppen múlt pénteken vetemedtem erre az extrém sportra. Miután Ferikém egy hét után kihullott a bölcsiből kötőhártya-gyulladás, zöld takony és köhögés miatt, muszáj volt kitalálnom szuperszónikus programokat: a kavicsdobálás a Kopaszi-gáton például pont ilyen. Mivel két gyereket egyidejűleg nem tudok felapplikálni a kerékpáromra, így a babakocsi, kotor-motor és manduca segítségét is igénybe vettem a békávé busz mellett. Szerencsésen megérkeztünk, kavicsoztunk, igaz, a lángosozó nem volt nyitva, de azért remekül éreztük magunkat. Kivéve Gabit, aki végignyígta az egész délelőttöt, mert nem volt hajlandó elaludni sem a babakocsiban, sem később manducában.
Miután végeztünk az élmények befogadásával, átmentünk az Infoparkba az apjukkal ebédelni, aki kb. 5 perc után hagyott magamra a gyerekekkel, mert elfelejtkezett egy déli megbeszélésről. Sebaj, megkajáltunk (valaki megszánt és visszavitte helyettem a tálcákat) és hazaindultunk. Gabit tettem a babakocsiba -mert Ferike mégiscsak tud járni-, mondanom sem kell, három perc alatt elaludt a kislány. Bő száz méter megtétele után Ferike kijelentette, hogy úgy érzi, kiment a lábából minden erő. – Anya, vegyél fel!
Felvettem a hátamra. Mindkét gyerek példamutatóan végigaludta a hazautat, és bár a Rákóczi-hídon átsétálva kacérkodtam a gondolattal, hogy busz helyett gyalog megyek haza hátamon az álomnehéz nagyfiammal, fújtatva a babakocsira támaszkodva, mert akkor a napi sporttevékenységet is kipipálhatom, de aztán elkedvetlenített a Soroksári úti gyártelep és inkább buszra pattantam némi segítséggel. A gyerekek meg sem rezzentek álmukban. Viszonylag sokan megbámultak, szerintem nem tudták hová tenni a tényt, hogy a feleakkora gyerek terpeszkedik a kocsiban (Gabi baba, 13 hónapos, 8,5 kg), míg a kétszer akkorát háton cipelve nyomorintom a gerincemet (Ferike, 2,5 éves, 15 kg), azért egy bátor jelentkező mégis akadt, aki feltette a következő, roppant nagy átgondoltságra valló kérdést:
– Tessék mondani, ők egyszerre születtek?
Hát most így hirtelen nem akartam gyorstalpalót tartani neki az ikerszülésről, hogyaszongya még ott sem egyszerre születnek a gyerekek, hanem egyik a másik után, meg hát mondjuk Ferikém feje első ránézésre is hatszor akkora, mint Gabié, mindenesetre felvilágosítottam a másfél év korkülönbségről a hátamon alvó gyerek javára. Láttam rajta, hogy nem bírja összerakni a tényeket, hogy akkor miért őt hordozom, úgyhogy csak ennyit mondtam:
– Azért cipelem a 15 kilósat, mert csak így vagyok a zsírégető zónában.
Majd csináltam pár törzsdöntést 😀
Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz: facebook.com/rejtelmekblog!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: