A bad hair day

Nézem a játszótéri anyukákat és nem értem, hogy rajtam kívül hogy lehet mindenkinek normális frizurája, leheletnyi sminkje, szép táskája. Sajnos semmi közöm a divathoz, férjem meg egyenesen kiütést kap a balerinacipőtől, leggingstől, sminktől, műkörömtől, persze csak akkor ha rajtam van (más nőkön oké a dolog). Az esküvőnkön is lenyalatta velem a rúzst a számról. Azért ne gondoljátok, hogy igénytelen vagyok és annyi a reggeli készülődés, hogy menetirányba simítom a szőrt a lábszáramon, nem, nem! Én komolyan igyekszem.

A múltkor is megpróbáltam a maximumot kihozni magamból. Hajat mostam, körkefével szárítottam meg és hajvasalóval is végigszántottam rajta. Igaz, e két utóbbi művelet között eltelt egy olyan szűk másfél nap, de hát istenem, egy ütemben nem lett volna fél órám a kivitelezésre. És még csak nem is néztem ki úgy, mint amikor a fodrásztól jövök, bár erről is már csak homályos emlékeim vannak, oly régen voltam.

Amúgy azt gondoltam, nincs is itthon annyira igény erre, mármint a férjem részéről. Nem tudom mennyire tipikus példája ő a fajtájának, de egyszerűen nem képes észrevenni rajtam a szemet gyönyörködtető fizikai változást, úgymint új frizura, szép ruha, ápolt köröm, mínusz 5 kiló. Hazaér az ember lánya a fodrásztól (úgy értem a régi szép időkben), kecsesen dobálja a haját, kérdőn néz élete szerelmére: na? Mire ő: körmösnél voltál? Mire én: nem, fodrásznál. Mire ő: és nem volt nyitva?

De mind tudjuk ugye, hogy nem is igazából a férj a mérvadó a külsőnk megítélése szempontjából, térjünk csak vissza tehát a játszótérre játszópajtásainkhoz, az anyukákhoz. Én még itt faluhelyen úgymond könnyű helyzetben vagyok, csak egy-két olyan kismama van, aki tűsarkúban tolja a stokkét, a többiek “csupán” kisimult, ápolt nők szép hajjal. Azért rugózok annyit ezen a haj dolgon, mert ugye ez az egyik legszembetűnőbb külső tulajdonsága az embernek, sajnálatos módon én pedig az esetek 99 százalékában (azaz ha a levegő páratartalma 20 százalék felett van), úgy nézek ki, mint Pompom. Ha belenyúl a 220-ba. Ráadásul a mostani, diszkrétnek nem mondható hatcentis lenövésemmel úgy festek, mint akit baltával vertek fejbe. Bár a múltkor kezembe akadt egy divatlap és ott az egyik modellnek is ilyesmi volt a választéka, jó, mondjuk nem ekkora, de azért egy olyan háromcentis. Mondhatnánk akár, hogy én kétszer olyan menő vagyok, de nyilván van a divatvilágban egy olyan íratlan szabály (amiről nekem természetesen nincsen tudomásom), hogy négy centi harminckét milliméterig divatos, harmincháromtól meg már igénytelen a lenövés.

Ott tartottam, hogy a múltkor milyen szépen összeszedtem magam. Még itthon a tükör előtt ki is néztem valahogy, ezért viszonylag emelt fővel ugráltam homokozóból ki, kavicságyba be a játszin, amikor szóba elegyedtem a helyi fő-fő-szexi anyukával (két gyerek, kis korkülönbséggel).  Egyébként azt vettem észre, hogy rajtam kívül senki sem mer beszélgetni vele, mert tényleg olyan szupernőnek néz ki. Amúgy megsúgom, csak közel kell hozzá menni, hogy az ember megtekinthesse esendőségét (visszerek, elcseszett szemöldök tetoválás, pótolt haj és még az orra is görbe). Mindenesetre én szívesen beszélgetek vele, mert a többi anya állandóan a puhatalpú cipőkről, hozzátáplálásról, meg oltásokról cserél eszmét. Ők biztos nincsenek fenn kismamafórumokon, mert akkor már régen minden tudás birtokában lennének és nem kéne még a játszótéren is ezzel foglalkozniuk. Na szóval beszédbe elegyedünk a szépséggel, ismétlem: egészen úgy érzem, hogy fel tudom venni vele a versenyt, hiszen meg vagyok fésülködve és még a szempilláimat is vizuálisan megtekinthetővé varázsoltam némi spirállal. A csaj együtt érzően néz rám:

– Látom, elég nyúzott vagy ma!

fotó innen: http://www.thinkchooselive.org/