Mától nincs tető a fejünk felett. Legalábbis néhány hétig, amíg a jó munkásemberek lecserélik a cserepeket, csatornákat, meg ami ezzel jár. Ez utóbbi homályos utalással próbálom leplezni azt, hogy halvány lila fogalmam nincs arról, hogyan zajlik egy tetőfelújítás, én egyelőre csak annyit érzékelek belőle, hogy le kellett hordani a padlásról az ott felhalmozott “kincseket”.
.
Férjem iderendelte a melósokat szombat reggel 8-ra. Az egyikük Józsi volt, mert ő nem csak a csatornázáshoz ért ám (ha nem tudod, ki az a Józsi, leülhetsz, egyes! akkor sürgősen csatlakozz a facebook csoportomhoz)! Itt állt a két mókus, én meg pizsamában, gyerekekkel az ölemben, nagy nyomás alatt próbáltam másodpercek alatt dönteni a felhalmozott tárgyak sorsáról. A kapu előtt várakozott a konténer, aminek férjem által megfelelőnek ítélt pozícióba lendítését (hogy lehetőség szerint a sarkon derékszögben összefutó mindkét járda használatát ellehetetlenítsük – a szerk.) fiammal volt szerencsénk végignézni. Ferike így foglalta össze a látottakat: – Anya, ez a nagy autó úgy ringatta-ringatta a konténert, mint egy kisbabát!
.
Én nem folytatok gyűjtögető életmódot. Költöztem már párszor életemben, a szalvétagyűjteményemen, levélarchívumomon és több zsáknyi válogatott és egyesületi melegítőmön kívül nem sok mindenhez ragaszkodtam. Na mármost a szalvétagyűjteményemet elhagytam valahol. Ha esetleg anyáéknál lenne a sufniban, akkor ezúton üzenem neki, hogy megsemmisítheti. A leveleimhez görcsösen ragaszkodom, bár pillanatnyilag nem tudom hol vannak (a padláson biztos nem) és ez kicsit aggaszt is, megmondom őszintén. Még szerencse, hogy a szerelmesleveleket elkülönítve tárolom, cipős dobozokban per életem szerelmei. Négy 37-es méretű cipősdobozom van, férjnek csupán egy. Az mondjuk egy 43-as weszkócsizmáé.
.
Megdöbbentő élmény tizeniksz év után szembesülni a klasszikusnak számító szerelmi ereklyékkel. Fényképek és levelek, csokoládés papír, üres parfüm dobozzal, mozijegyek, csomagolópapír szalaggal, darabka egy ingből, fel nem használt gólyabál belépő (a sajátom), szívószál, szív alakú stresszlabda. Némán rendezgettük a felbukkanó dolgokat, tiszteletben tartva a másik emlékeit, lopva figyelve az egymás arcán tükröződő érzelmeket. Fontos dolog ez, bár nehéz komolynak maradni ha folyton azon jár az ember agya, hogy vajon mi a túróért őriztem meg egy arab kendőt pánttal, 43 darab “Mennyei Dudák” feliratú neonzöld matricát, a 2002-es vegyészopera librettóját, továbbá tucatnyi, ismeretlen összetételű és színű folyadékkal teli kémcsövet, melyek eredetéről, megőrzésük indokáról és felhasználásuk céljáról bevallom őszintén, elképzelésem sincsen. Azért férj dobozában is akadtak meglepő dolgok: hát milyen ember már az, aki elteszi emlékbe egy lány autóvezetői engedélyéhez szükséges orvosi alkalmassági igazolását?
.
A dobozolás végeztével pedig jött a nyúl-kérdés. Én tartok ugyanis egy embernagyságú plüssdalmatát a padláson, de ahhoz szép emlékeim kötődnek. Repülőn utazott velem haza Oroszországból. Férjnek meg van egy ronda nyula, bizonyos Soma, lehetetlenül narancssárga szemekkel, vállalhatatlan állapotban. Miközben azon morfondíroztam, hogy nincs szívem kidobni a kutyát, férj meggyanúsított, hogy az ő nyulától már egy korábbi lomtalanítás alkalmával megszabadultam. Ezt kikértem magamnak, majd felhajtottam a padlásra, hogy keresse meg. Rá is bukkant, mondanom sem kell, Soma azóta a nappalink új lakója.
Soma
Tegnap este épp pötyögöm ezt a bejegyzést a laptopon, mikor férj beleolvas (ezt utálom) és fapofával megjegyzi:
– Soma az nem nyúl, hanem kutya.
.
fotó innen: www.widesktop.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: