Kétnapos gyerekmentes kimenőnk lett volna a hétvégén, következésképpen a fiam harmadik napja nagyon magas lázzal küzd. Szinte csodálkozom rajta, hogy nem a kórházban kötöttünk ki, hiszen karácsonykor, gyereknapon, névnapon, húsvétkor, nyaralás helyett általában benézünk a Heim Pálba, hát istenem, mi így ünneplünk.
Legutóbb tavasszal voltunk pár napot, akkor a kicsivel, aki etetésnél fuldokolva köhögött, levegővételnél sípolt. A háziorvos mellkasröntgent kért, amit nagy duzzogva, de azonnal megcsináltak a kórházban, majd kétórás várakozás után bebocsátást nyertünk az ügyeletes doktornőhöz, aki nagyon lelkiismeretesen megvizsgálta Abit és kórházi ágyat igényelt neki a belgyógyászaton. A betegség maga -köznyelven- elharapódzó takonykór, orvosilag pedig vezetett zörej és szörtyzörej (ez is orvosi, a zárójelentésből). No meg csúnya ekcéma, amit szteroidos krémmel kezeltek, grátisz.
Én nem tudom miért panaszkodik mindenki az egészségügyre, az ellátással maximálisan elégedett voltam. Hozzá kell tenni persze, hogy a kórház egyetlen felújított épületében laktunk, háromezer pénzért kereveten (=pihenő alkalmatosság) hajthattam álomra fejem kis csemetém közvetlen közelében. Szoptatós anyaként az ellátáshoz térítésmentesen járt számomra a háromszori étkezés az egy helyett, így tehát gasztronómusok, sztárséfek és dietetikusok által hónapok izzadságos munkájának eredményeképp kifejlesztett reggelit és vacsorát vehettem még magamhoz, mely minden esetben három fél szelet kenyérből és egy szelet zala felvágottból, vagy párizsiból állt, fóliába csomagolva. Nyilván ettől kellett volna a tejemnek fakadnia, mint a szökőkút. Az ebéd egyébként átlagon felüli, finom és laktató volt.
Az orvosok nagyon alaposak, a nővérek, ápolók, takarítók egytől-egyig végtelenül kedvesek és segítőkészek voltak, pedig igénybe voltak véve rendesen, mert átlag kétóránként kellet szívni Abi baba orrát, majd csepegtetni, négyóránként hörgőtágítót befújni (ebből állt a kezelése), bébiételt melegíteni (ez jár a kisded korú betegeknek), hányást felmosni (ezt bónuszként szolgáltattuk) és hát nem mi voltunk az egyedüli “vendégek” az osztályon.
A háromezer forintos kategória kétágyas elhelyezést jelent. Mi Kolompár Róbert Emánuel Csillagfény, hathetes, szintén takonykóros, koraszülött csecsemővel és édesanyjával K. Lindával kerültünk egy szobába. Linda, nyilván anyagi megfontolásból nem bérelt ágyat magának, így egyetlen zokszó nélkül üldögélt a nap 24 órájában a gyereke mellett gyermekágyas kismamaként (hathetes császársebbel!). Csillagfényt mindennap én fürdettem, mert Linda nem merte, náluk ez az anyósa reszortja. Szerencsém volt a szobatársammal, egész jókat beszélgettünk, sokat nevettünk. Két szót meg is tanultam cigányul: sukár (gyönyörű) és kamaftu (szeretlek). Nem tudom, hogy így kell-e őket helyesen írni, tartok tőle, hogy Linda sem tudná lebetűzni, tekintve, hogy a napi súlymérő lapra egyszer sem sikerült hibátlanul leírnia a Róbert nevet. Mindenesetre e két szó ismeretében már igen komoly elismerést vívhatnék ki egy barna szemű roma legényből, ha netán le kívánnám cserélni férjemet.
Másik kedves “barátnőm” L. Szabina, L. Tibike Dominik kiskorú anyukája. Gyereke tüdő-, mandula- és hörgőgyulladással volt benn, anyuka pedig csak az éjszakákat töltötte a gyerek mellett kisszéken, nappal a nagymama, vagy a szintén nagyon lelkiismeretes fiatal apuka tartotta a frontot. Első gondolatom az volt, hogy biztos nappal iskolában van, most lenne úgy tizedikes gimnazista (bukások nélkül), de ezt a gondolatot hamar elhessegettem magamtól. Egyik nap nagy vidáman jön a szobánkba (ami szigorúan tilos!) és újságolja, hogy ő kiszámolta! Hát mit számoltál ki, Szabinám? Hogy éppen 31 éves lesz, amikor Tibike 15 (nyilván arra akart fényt deríteni, hogy hány évesen lesz belőle nagymama). Gondolom egész héten ezt számolta a lelkem, de sajnos hibásan, mivel Tibike másfél, ő meg tizenhat, így még tán harminc sem lesz akkortájt… Érdekességként jegyzem meg, hogy az apa is tizenhat éves. Nagyobb gyereket nevelő olvasóim elmélázhatnak azon, vajon hány évesen került össze ez a két felelősségteljes fiatal, ha már másfél éves a gyerekük. Felelősségteljesek bizony, mert Szabinának már volt azóta két “vetetése” ahogy ő fogalmazott, mert bár szeretnének még gyereket, de nem akartak ilyen kis korkülönbséget.
Egy nagyon bájos szófordulatot tanultam még tőlük: abban az esetben, amikor valamit nagyon akar bizonygatni az ember, használja a haljak meg!/úgy haljak meg!/itt haljak meg! valamelyikét. Mondatban alkalmazva: “Nincs már több kekszem, úgy haljak meg.”
Kórházi tartózkodásunk idején a fiúk kettesben voltak itthon. Akik nem ismernék, azok kedvéért hangsúlyozom, hogy mióta szülők vagyunk, egy olyan élethelyzet adódott, amikor férjnek kellett ellátnia egy darab gyereket, mégpedig amikor kórházban volt Fricikével (Madarász kórház, krupp, ekkor még Abi baba szinte újszülött volt, azért nem én mentem). A kényszer úgy látszik nagy úr, mert “úgy haljak meg”, akkor is és most is zökkenőmentesen mentek a dolgok.
Felkészültem rá, hogy a gyerek -és apja- 5 napig nem mos fogat, mekis kaján és csággingtonon él, továbbá a jó ízléshez és az évszakhoz nem illő ruhákban jelenik meg a bölcsiben, nem beszélve a non-stop cumizásról, és a koszos kismalacok módjára történő együtt alvásról. Próbáltam beletörődni a megmásíthatatlanba, hogy közel két és fél éves nevelésem vész kárba pár nap alatt és nem tudok tenni ellene.
Ehhez képest nem annyira vészes helyzet fogadott. Jó, mondjuk sercegett a kosz a lepedőn (a kutya az ágyban tengette mindennapjait), a kispárnám meg erjedt tej szagú (kifolyhatott a kakaó, amit az ágyban fogyasztott el a gyerek – és utána nyilván még megmosta a fogát…), de Fricin mindennap tiszta body volt, szépen evett (mekit is persze) és bár kívülről idéz komplett epizódokat a Vízipók Csodapókból, mégsem teljesen reménytelen a dolog.
Végeztek hasznos tevékenységet is, például kertészetben voltak, ami férjem kedvenc hobbija (perverziója), én meg mérhetetlenül utálom. Mármint a kertészetben való bóklászást, a kertészkedést és a növények gondozását. Persze azt élvezem és értékelem, ha szép a kert, sok a zöld, rügyeznek a fák, de nem volt még olyan növény a cserepében, amit ki ne nyírtam volna hektikus öntözési szokásaimmal. Ja, meg rendre rosszul is vagyok a kertészetes számla láttán. Ezért nálunk a növénygondozás férfimunka, melyet teljes egyetértésben a hátam mögött intéznek az urak.
Férjem állítása szerint Fricike mindvégig közreműködő volt, egy esetben hívtak csak fel telefonon este, amikor a fiatalúr nem volt hajlandó felvenni a pelust. A következő párbeszéd zajlott le köztük:
– Fricikém, én nem fogok neked könyörögni.
– De fogsz!!!
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: