Kittynek, Áginak, Áginak, Annamarinak, Áginak,
Briginek, Roninak, Krisztának és Katusnak
Laura vallomása következik, természetesen bármilyen hasonlóság -netán pontos egyezés- élő személyekkel… ehh, de hiszen tudjátok!
Laurának nincsenek barátnői. Fiatalon ment férjhez, fiatalon szült. Évek óta otthon van a kicsikkel. És még mindig fiatal.
“Gyerekkoromban persze volt legjobb barátnőm, akivel mindennap találkoztunk az edzésen, vagy iskolában, délutánonként telefonon beszéltünk, s ha két napig nem láttuk egymást, akkor levelet írtunk színes-mintás-illatos levélpapírra csillámos-szagos tollal. Ezt sokszor személyesen adtuk át a másiknak. Aztán felbukkant valaki, egy harmadik lány. Megpróbáltunk hárman legjobb barátnők lenni, de valaki mindig megsértődött. Volt, hogy én maradtam, volt, hogy az új lány. Sosem tartoztam bandákba, a gimiben meg már nem is próbálkoztam lányokkal, nem érdekelt a smink, divat és receptcsere, inkább a fiúkkal haverkodtam. Ahogy az egyetemen is. Egy-két barátnőt sikerült megtartanom, akikkel néha telefonon beszélek, évente találkozunk. Van akitől egy fél ország, van akitől egy fél világ választ el. Közben nekik lettek új legjobb barátnőik, de én még mindig szeretettel gondolok rájuk. Sajnos (vagy nem sajnos) egyik gyerekkori öribarimnak sincs még gyereke (illetve az egyiknek egy tizenkéthetesforma magzata, gratulálok nekik), talán ha egy időben házasodunk, vagy szülünk, akkor jobban megmaradt volna, vagy megújult volna a kapocs. Olyan barátság is akadt, amiről később derült ki, hogy mennyire nem volt őszinte. A munkahelyemen sem melegedtem össze senkivel, persze iparkodhattam volna jobban is.”
Aztán megszülettek a gyerekek. A játszótéren, óvodában, baba-mama klubban pedig összetalálkozott olyan anyákkal, akiket régről ismert látásból és mindig is utálták egymást, de legalábbis sosem voltak beszélőviszonyban.
“Most nagy egymásrautaltságunkban a legnagyobb puszipajtások lettünk. És kiderült, hogy mennyire jó fejek! Persze ezek is inkább járulékos barátságok, ha nem lennének egyidős gyerekeink, valószínűleg nem járnánk össze.”
Laura férje enyhén szólva sem a szavak embere. A gyerekekkel, háziállatokkal, szobanövényekkel könnyebb kommunikálnia, mint vele.
“Általában mégsem érzem teljesen egyedül magam, hála az internetnek. Este 10 és 11 között, amikor nyugi van a lakásban, lelkiismeretesen végiglájkolok mindent a facebookon. A babás fórumon is jelentkezem, a napközben készített jegyzeteimet küldöm el (sajnálkozni Pannácska hasfájása miatt, érdeklődni Gréta szülésélményéről, megkérdezni, hogy melyik köptetőt adjam a gyereknek). Napi egy órát szánok este a virtuális barátnőimre, ebből tömbösítve simán kijönne egy tisztességes péntek esti iszogatás a való világban, de az olyan macerás. Pedig vágyom rá. Kéthavonta, negyedévente mégis elkeseredem. Úgy érzem, hogy az anyaság mégsem elégít ki teljesen, a férjem kuka, megbolondulok, ha nem dumálhatok valakivel egy nagyot. Felhívom az egyik régi ismerősömet, elmegyünk egy koncertre, jól érezzük magukat, megfogadjuk, hogy ezt havonta megismételjük. Persze megint nem találkoznunk egy évig, de legalább feltöltődtem újabb 3 hónapra.”
Laura végső elkeseredésében hirdetést fogalmazott meg:
“Keresek korban hozzám illő, rendezett körülmények között élő, sportos, humoros, nem túl magas és nálam nem nagyon sokkal szebb, állat- és természetbarát, nemdohányzó, bébiszitterre gyereket egy koktélozás időtartamára ráhagyni merő, fővárosi barátnőt. Kisgyerek nem akadály. Jelige: “Akar valaki a legjobb barátnőm lenni?”
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is, ahol értesülhetsz a legfrissebb bejegyzésekről és naponta gyerekszájjal, vagy valami aprósággal várlak.
fotó innen
Mind ezt figyelembe véve akkor úgy tűnik sikeres volt az öniróniád. Lehet, hogy mindenkinek nyitnia kellene egy blogot erre a célra.
Szia!
Örülök, hogy elolvastad az írásom.
Természetesen nem várok önéletrajzi ihletésű motivációs leveleket, ez a bejegyzésem is a többihez hasonlóan hatalmas adag (ön)iróniával íródott, célja pedig a “közzétett” társkereső hirdetés ellenére sokkal inkább annak az igénynek a megfogalmazása volt, hogy a régi barátaimmal és újabb ismerőseimmel szakítsunk kicsit több időt egymásra.
És az igazság az, hogy mióta közzétettem ezt a posztot, két vidéki barátnőmmel is sikerült hosszú idő után újra találkoznom és tényleg megérett az elhatározás csajos koktélozós estékre is, úgyhogy nem volt hiába.
Ha pedig mások is elgondolkodtak a bejegyzés hatására, annak meg külön örülök.
Evelin
Hello!
Valami ilyesmire kerestem rá az interneten. Végigolvastam a bejegyzést és azon gondolkodtam mi ilyenkor a teendő?! Illik-e Önéletrajzot küldeni? Tudjátok olyan bénafotósat. Esetleg motivációs levelet. Hm, vajon mi motiválhat egy embert, hogy legjobb barit keressen? Valószínűleg az igény. De mire? Mire akarjuk újdonsült barátosunkat „ használni” ? Talán arra, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat, érzéseinket, örömünket, bánatunkat. Azt szeretnénk, ha legalább is többször értene meg minket, mint ahányszor nem. A barátaink véleménye egyfajta kontrollt biztosít számunkra. és ha nem is ért velünk együtt, legalább teljes mellszélességgel támogatja a döntéseinket. Ja és hát fontos a feltétlen elfogadás, amit a gyermekek tálcán kínálnak egymásnak, mi felnőttek azonban nem mindig vagyunk erre képesek. No és mi újság a bizalommal? Gyermekkorban az is adott. És mi a helyzet a felnőttekkel? A barátság egyik meghatározó eleme a bizalom, de mi már ezt sem adjuk feltétel nélkül, mint ahogy mi sem kapjuk ingyen egy délutáni együtthomokozás után. Nos, talán ez most így elég hülyén hangzik, de a lényeg az, hogy minden barátság kialakulásához idő kell. Sokszor nem is kevés. A kérdés tehát, hogy tényleg akarjuk? Tényleg lesz elég időnk a másikra?