Azt játszom, hogy dolgozó nő vagyok

Nosztalgiabejegyzés 2013 februárjából.

Egész napos továbbképzésen veszek részt felnőtt, írni-olvasni tudó élőlényekkel egyetemben. A gyermekeket előző este nagyszülőknél helyezem biztonságba.

Fél hétkor kelek, hirtelen nem értem, hogy lehet már fél hét és miért nincs a hónaljamba fúródva egyetlen gyerek feje sem. Férj hónalját is megvizsgálom, ott sincs senki. Eszembe jut: hiszen én ma azt játszom, hogy nő vagyok! Dolgozó fajta. Gondot fordítok a megjelenésemre, bő két év óta először megyek egyedül olyan helyre, ahol nem menő a hajszálakra tapadt burgonyás céklapüré marhahússal. Megmosom tehát a hajam, ki is vasalom. Milyen szép hosszú! Szoknyát veszek és magassarkú csizmát. Csinos felsőt, ami szoptatásra teljesen alkalmatlan. Leveszem a felsőm, mert eszembe jut, hogy mellenként 100 köbcentitől meg kéne szabadulnom, hogy beleférjek a hetvenöt bébe, fejek egy kicsit.  Nagyító és fénykibocsátó dióda segítségével megkeresem a szempilláimat és kifestem őket. Megmosom a fogamat. A hátsókat is. Visszaveszem a felsőm, majd szomorúan konstatálom, hogy tiszta retek a kabátom, mert  valamelyik gyerek mindig összerugdossa a cipőjével miközben cipelem a hátamon.

Férjem elvisz a tanfolyásra, útba esik neki.  Nem baj, ha nem kanyarodok be az épület elé? Á, nem, hagyd csak. Huszonöt perc tempós séta magassarkúban, szoknyában. Áthaladok az Infoparkon. Megrohannak az emlékek, megboldogult egyetemista ifjúságom! Nosztalgiázom. Egy pillanatra sem vágyom vissza az időben.

Harmincan vagyunk a teremben, ebből huszonhat nő. A nap végére sikerül rögtönöznöm egy demográfiai felmérést. Hat nő visel szoknyát csizmával, a többi nadrágot, lapos talpút. A nadrágosoknak nincs jegygyűrűje. A férfiaknak sincs jegygyűrűje. Hatan viselünk gyűrűt, hatan vagyunk kismamák, hatan vagyunk gyesen és mi hatan vagyunk a legcsinosabbak.