Az orrunk összeér

Szintén ez év februári emlék…

Én leginkább éjszaka szeretek aludni, de akkor nem lehet. Délben lehetne, de akkor nem szeretek. Többször próbáltam már, de olyankor túlságosan jár az agyam, jobban szeretek blogot írni amíg Abi alszik. Ma viszont annyira kimerült voltam, hogy elhatároztam, én is lefekszem. Kimerültségem oka összetett, először is negyedik napja szenvedek az influenza-oltás mellékhatásaitól, úgymint bőrpír, viszketés, félelem és rettegés a bal felkarom lehetséges amputálása miatt, gyomorideg. A hozzánk átlag kéthavonta beköszönő kötőhártya-gyulladás ez alkalommal Abi szemén vert tanyát, és bár a kórságot idejében elkapva másfél nap alatt megszüntettem, Frici szükségét érezte tegnap éjjel csoportos virrasztást tartani a távozó gyulladás emlékére fél kettőtől fél négyig, és a csoport másik tagja én voltam.

Fiam nyitott szemmel bámulta a plafont, nekem guggolnom kellett mellette. Tíz perc után engedelmet kértem beülni a fotelbe, hivatkozási alapként felhasználtam folyó hó másodikán elkövetett enyhe fokú testi sértését, amikor is a fürdőkádban ráejtette a homokozóvödrét a lábfejemre, véres, derékszögvonalzó-lenyomatot képezve rajta. Igen, Frici emlékezett, így kegyelmezett. Továbbiakban már csak akkor pirított rám, amikor el találtam bóbiskolni, vagy amikor három alkalommal szökni próbáltam abbéli mély meggyőződésemben, hogy elaludt az ebadta. Ő két órán keresztül még csak nem is pislogott. Fél négykor feladtam, felkeltettem férjet, aki rövid közelharc után áthozta az ágyunkba, majd úgy igazította a gyereksereget (Abit már éjfél körül át kellett hozni), hogy kényelmesen elférjünk: a kölykök élére hajtogatva középen, Abi felül, Frici feje meg Abi lábánál kezdődött.

A gyerekek érkezése különben gyökeresen felborította alvási szokásainkat: én ugye lemondtam erről az úri huncutságról, férjem, aki megismerkedésünkkor még alvászavarokkal küzdött és altatókat szedett, gyakorlatilag azóta alussza át szépen az éjszakákat, mióta az első ordító fiókát hazahoztuk a kórházból. Nos hát ki így, ki úgy dolgozza fel a stresszt.

Ott tartottam tehát, hogy délben nekikészültem az alvásnak, de úgy igazából. Elsötétítettem, bezártam az ajtót, hogy a vizslának véletlenül se jusson eszébe odabújni, pizsamára vetkőztem, magamhoz szorítottam a dedet, aki három perc alatt békésen elaludt. Az orrunk összeért, beszívtam a tejszagát, egy centiről tanulmányoztam lehunyt szempilláit és persze nem tudtam aludni. Meddig szoríthatom még így magamhoz? Frici nagyon bújós természetű, de már vele sem lehetne így összeölelkezve aludni. Miért kell ezeknek a szuszogó kis pockoknak olyan hamar büdös lábú kamasszá válniuk? Hány évesen válnak azzá? Ilyeneken gondolkoztam, amikor Vanek félbeszakította az idillt, mert elkezdett hányni. Kiengedtem, mégiscsak jobb, ha a kertben pusztul el, mint a lakásban, így is fel kellett takarítanom a szőnyeget.

Abi nagy nehezen visszaaludt, de ekkor már nem ért össze az orrunk.

(A bejegyzésekhez tartozó ajánlókat, szükséges magyarázatokat, újabban pedig a férjemmel kapcsolatos napi gyöngyszemeket a facebookon követhetitek!)