Vanek úr, a kanapéspecialista

Hajlékunkat bő három éve változtatták nyáltengerré több-kevesebb lábbal bíró családtagjaink. A vizslák pedig nem kimondottan nyáladzós kutyák, de Vanek egyik sajnálatos (testi) fogyatékossága a túlzottan lelógó fangja, ami amúgy tenyésztésből kizáró ok lenne, ha egyéb (szellemi) fogyatékosságai miatt mi már rég el nem döntöttük volna, hogy nem sújtjuk az emberiséget kis Vanekokkal.

“Nevem Van… Nevem van, de ez most nem fontos…”

 

Naponta felmerül a kérdés, férjemmel egymást okoljuk: hogyan tehettünk szert éppen egy vizslára? Egy a baj csupán, hogy túlságosan szeretjük, akármennyire is kajla, ráadásul pontosan olyan a természete, amilyennek elképzeltük, ami beleillik a családunkba (értsd: ő a vizslák szégyene, minden kutyák legidiótábbika). Három éve osztjuk meg vele a lakásunkat, meghitt, családi légkört biztosítunk számára, hónapokon keresztül iskolába jártunk vele, etetjük, ruházzuk (tudjátok mibe kerül egy póráz?), gondoskodunk róla.

 

Ő nem csupán egy kutya, ő családalapítási vágyunk első áldozata az első gyerekünk. Jó, hogy velünk van, bár sokat eszik, koszos tőle a lakás és meglehetősen büdös is. Ráadásul elvárásai vannak a kutyatartással kapcsolatban. Neki joga van ugyanis a napi sétához, hűvösebb estéken jelzi, hogy ideje begyújtani a kandallót, továbbá, ami talán a legjellemzőbb tulajdonsága: szeretetével gátlástalanul tolakodik. Cserébe viszont a gyerekeknek mindent megenged. Szerintem azt gondolja, hogy benne van a fajtaleírásában, hogy szemrebbenés nélkül elviselje, amint a nagyobbik gézengúz ugrál a hátán, tapossa a dínós szandijával, célirányosan nyomkodja a szemgolyóját, szakavatottan vizsgálja képzeletbeli kötőhártya-gyulladását, a kicsi meg húzgálja a fülét és seprűvel takarítja (erről homevideó is készült, tömeges érdeklődés esetén felteszem facebookra). Bár miután a válogatott kínzások tűrésén kívül gyakorlatilag semmilyen más elvárást nem támasztottunk vele szemben, talán nem is olyan nagy dolog ez.

 

Tavalyi kép, szolgálatban a vizsla

 

Amikor Fricit hazahoztuk a kórházból, a féléves Vanek azt a módszert követte, hogy nem vett tudomást a babáról. Ennek lehet az az oka, hogy egyszerűen nem tűnt fel neki, hogy bővült a család (simán elképzelhetőnek tartom), vagy pedig azt remélte, hogy ez egy átmeneti állapot és ha majd megjön az eszünk, visszavisszük Fricit oda, ahonnan hoztuk.

 

1 éves volt a szőrgombóc, nevelésünk csődje, amikor egy szép nyári nap éjszakáján besurranó tolvaj érkezett hozzánk látogatóba. Akkoriban a dolgozószobában hált őfelsége az íróasztal elé terített szőnyegen, érdekes módon ez nem gátolta meg abban, hogy félelmében alvást imitálva gubbassza végig a rablást úgy, hogy kedves vendégünk még az íróasztal fiókjából is rámolt cuccokat a zsebébe. Az akciót később én zavartam meg azzal, hogy átcsattogtam szoptatni a gyerekszobába, a reszkető nyárfalevél, akarom mondani a vérszomjas házőrző fenevadunk pedig ekkortájt járult a lábaimhoz és morgott minden illetéktelen behatolót fejvesztett menekülésre késztető módon. Ekkor viszont már hallottam, ahogy a tolvaj elegánsan zárja be maga után az elektromos kaput a magához vett kulcscsomóval…

Az egy dolog, hogy ez a jámbor jószág nem szögezte padlóhoz a tagot a torkánál fogva, de azt, hogy nem nyalta körbe heves ugrálások közepette és nem ütött le csörömpölve semmilyen tárgyat sehonnan a farkával, mely amúgy mindennapi rutin akárki érkezik hozzánk, a mai napig nem értem. Azóta amúgy előzékenyen égve hagyjuk éjszakára a lámpát az étkezőben, hogy ha jön a betörő, ne kelljen az elemlámpával babrálnia.

 

Abival való terhességem alatt -immár kétévesen- is megcsapta a családbővülés szele, elkezdett ugyanis szorongani. Nem mondom, hogy depressziós lett, de jobban nyomult és szemrebbenés nélkül bebújt az ágyunkba, ha nem voltunk otthon. Ez már azért túlzás, nem? Jó, persze ki is zárhatnám a kertbe, ha ne lenne olyan kis fázékony. Meg ha nem ugatna olyankor állandóan. Félek, hogy valakinek egyszer elege lesz belőle és jól megmérgezi. Szóval elkezdett furcsán viselkedni. Szomorúnak tűnt, többször bepisilt, majd elkezdett felmászni minden létező ágyra, kanapéra a lakásban. Pedig ez mindig is tilos volt neki és nem is igen szegte meg a szabályt. Aztán már odáig ment a szemtelenkedésben, hogy éjszakánként bekocogott Frici szobájába és az ottani kanapén aludt.

Történt egyszer hogy Frici a mamáéknál aludt, én meg a terhességem miatti megsokszorozódott pisijárataim egyikén vettem észre, hogy a kutya nincs a helyén. Nincs a kanapén sem. Nincs a nappaliban sem. Majdnem elájultam, amikor megláttam, hogy ez a majom befeküdt a gyerek ágyába. Miután a verés és büntetés egyértelműen nem használt, férjemmel úgy döntöttünk, hogy hivatalosan is átengedjük neki a hallban a kanapé egyik felét. Terítettünk rá egy olcsó plédet, mondtuk neki, hogy az a helye. Nagy boldogan birtokba vette, azóta már nem akar senki ágyába sem befeküdni (csak a miénkbe, ha nem vagyunk otthon).

Szobaebünk harmadik születésnapja alkalmából új szokást vett fel: ellopkodja és megeszi a konyhában (asztalon, munkalapon) elöl hagyott maradékokat. Eddig ilyet nem csinált, meglep, hogy így vénségére is tud újat mutatni. Tavaly ilyenkor találta ki az ágyban alvást magának, akkor ugye nekiadtuk a fél kanapét. Nem tudom, most mit tehetnénk. Saját etetőszéket kíván az asztalhoz?

És hogy jövőre vajon mit újít be? A fenti kép elkövetője, mellékállásban vizslatartó, blogger anyukatársam erre is megadta a választ:

“Őszülő pofával a saját szobájában kávét szürcsölget egy bőr kanapén és lapozgatja a napi sajtót. Megéhezik, nagy mancsával rácsap a csengőre, mire te tálcán viszed neki a csülköt. Ezüst tálcán.”