Az összes baba-mama magazin (amiket persze én nem olvasok…) nyaralásra buzdít a kicsikkel, hiszen kell a szülőknek a kikapcsolódás, a gyerekeknek meg a levegőváltozás, vagy mi. Listákat mellékelnek, hogy mi az, amit semmiképpen ne hagyjunk otthon. Lázmérő, orrsziporszi, nurofen. Kis kalap, naptej, fürdőlepedő. Ha ez mind megvan, nincs is más dolgunk, mint hátradőlni a napozóágyon és színes koktélokat szürcsölgetve félig lehunyt pilláink mögül szemmel tartani órákon át békésen homokozó göndör hajú csemeténket. Aha.
Mondjuk ha én írnám ezeket a listákat, azzal kezdeném, hogy amennyiben egy percre is le akarunk ülni a kiszemelt napozóágyra, akkor mindenekelőtt hagyjuk otthon gyermekeinket. Ha mégis vinnénk gyermeket, egynél többet ne vigyünk, mert az sok! Ha mégis kettőt (vagy többet) viszünk, számoljunk azzal, hogy egyikük testét az indulás napján csalánkiütés borítja be, másikuk napok óta nevelgetett kötőhártya-gyulladása pedig egyre rondább lesz. Természetesen ezek egyikét sem orvosolja az elcsomagolt babapatika, mert az ellen nem véd. És persze nem gyógyítja a fosós-hányós vírust sem, amit anya a negyedik vendégnapon nyer meg, majd hoz haza Pestre és ragaszt át férjre meg mamára, illetve telepatikus úton még papára és fél Budapestre. Jó tanácsként hozzáfűzném még, hogy semmiképpen ne foglaljunk szállást két hétre, mert az sok!
Megboldogult ifjúkorunkban a nyaralásnak két típusát ismertük férjjel. Az egyik, amikor Horvátországba mentünk motorral és sátoroztunk (mint például a nászutunkon is), a másik, amikor egy európai nagyvárost -legeslegszívesebben Barcelonát- céloztunk meg elő-, vagy utószezonban egy pár napra. A motoros bulinál adott volt a napi penzum a motoron, majd strandolás, sörözés, ilyesmi. A városnézős nyaralásokon meg sokat bóklásztunk, éttermekben üldögéltünk, iszogattunk.
Időben realizáltuk, hogy ez alkalommal nem fogunk tudni motorra pattanni, mert mi már többé nem ketten vagyunk. Bár férjemnek régi vágya, hogy oldalkocsis motorkerékpárba pakolja az aprónépet, amit természetesen nem engedek meg. Amíg élek. Az irányú vágyát pedig, hogy utódait mindenáron kipufogógáz-magasságban szállítsa, majd egyszer talán kielégítheti, ha veszünk egy kétüléses biciklis utánfutót. Addig meg marad a dobozkocsi. Nem tudom mi változhatott (na vajon mi?), de a mostani nyaralásunk alkalmával egész más dolgok hoztak lázba. Kettesben nyaralva szívesen fekszünk ki -helyesbítek: feküdtünk ki, így távoli és befejezett múlt időben-, a napra egy eldugott öbölben, míg gyerekekkel a zsibongó játszótér tövében állítunk fel napozóágyat úgy, hogy örök árnyék fedje. A délutáni programunkat abban a szellemben szervezzük, hogy odaérjünk az este fél 8-as babadiszkóra, időben megyünk fel a szobába, sietve fürdetjük a gyerekeket, hogy le ne késsünk a “bulit”.
A nyaralás színhelyéül tavaly Horvátországot cseréltük le a Balatonra (az akkor 4 hónapos kicsivel és a 22 hónapos naggyal). Ide különben is lényegesen rövidebb idő alatt lejut az ember, mi például zökkenőmentesen utaztunk, megállás nélkül, a gyerekek végig aludtak. Közben zenét hallgattunk, rákészültünk a nyaralásra. Így hangzik ez az én tollamból. Anyukám -ha vezetne nagyiblogot-, akkor ugyanezt valahogy így írná körül: „két órát nyomorogtam hátul két gyerekülés mellé préselve egy kismotorral az ölemben. A csomagtartóban utazó vizsla nyála a dekoltázsomba csurgott. Ja, nem, az a múltkor volt.” De mivel nem blogol, így meg kell elégednetek az én verziómmal. Vacilláltunk amúgy, hogy a vizslát vigyük, vagy anyukámat (a kettő együtt már nem fért volna be a kocsiba) de Vanek nem hiszem, hogy a hasznunkra lett volna, úgyhogy ő ment a kutyapanzióba.
Szállásunk, a Marina Hotel, békebeli hangulatot árasztott. Igazából nem nagyon tudom milyen az a békebeli hangulat, de az Agatha Christie regényekben gyakran használják ezt a jelzőt. Férjem nagyon lelkes volt, bizonygatta, hogy ez pont olyan, mint régen a szot üdülőben, ugye drágám? Én is lelkes voltam, nem lohasztottam le a kedvét olyan csacskaságokkal, hogy közöttünk kérem szépen generációs szakadék húzódik (8 év az ő kárára) és hogy én kábé akkor ébredtem öntudatomra, amikor a Rendszer már összeomlott, továbbá, hogy a Balatont 13 évesen láttam először és akkor sem nyaralni jártam arrafelé (1997, Balatonfűzfő, junior világbajnokság, 4. hely a verseny legfiatalabbjaként, az akkor felállított országos csúcsomat azóta sem sikerült senki ember fiának megdöntenie). De persze bizonyára pont olyan lehetett. Már itthon pedig megnéztem interneten, hogy mi az a “szot üdülő”…
Kétféle nyaralóvendég volt: a nyugdíjas és a kisgyerekes. Úgy vettem észre, hogy a nyugdíjasok sportot űznek a megbotránkozásból. Csak és kizárólag azért aszalódnak naphosszat a parton, hátha valamin végre jól megbotránkozhatnak. Erre lehetőségük volt bőven: kisgyerekes család, cingár apu, szerintem molett, tangát viselő anyu – továbbiakban tanganyu-, két gyerek. Tanganyu sortban érkezik, majd látványosan leveszi a gatyáját, hogy mindenki megtekinthesse a hátsóján termesztett karfiolligetet. Mondom én. Könnyen beszélek, nekem nincs -annyi- karfiol a fenekemen, amúgy meg nem is mutogatom. Öreg nénik bökik oldalba életük párját: hogy ez nem szégyelli magát? Öregurak csóválják gépiesen a fejüket, ez rémes drágám. Jobb nem vitázni, ezt súgja a tapasztalat, maholnap aranylakodalom. Férjem röhög a markába. Neki nincs korlátozva a nézésszabadsága. Egyelőre.
Abi baba volt a legfiatalabb üdülővendég, ezt kevesen tudták szó nélkül hagyni. Senkit sem rémített el a váladékozó szeme. Mondták, hogy milyen szép, közben fürkészték az arcomat, hogy vajon én észrevettem-e már a gyulladást (örömmel számolhatok be arról, hogy miután az ötödik vendégnapon vérző szemmel szállítottuk kórházba a kislányt, pár nappal később a megfelelő szemcseppet alkalmazva Abi baba szeméről felszívódott a hozzá oly görcsösen ragaszkodó, szeretettel nevelgetett álhártya, a vírusos kötőhártya-gyulladás mellékterméke, megúsztuk a műtétet.) Megfogdosták. Megkérdezték mennyi idős. Mondtam, hogy négy hónapos múlt. Távolodóban még hallhatom, ahogy Gizi néni meséli Erzsi néninek: képzeld, már öt(!) hónapos múlt és még nem tud ülni. Rosszalló hümmögés.
Megfigyeltem ám a többi nyaraló kisgyerekes családot. Hogy mitől olyan idilli mindenki más, tényleg csak én vagyok ilyen szaranya, hogy nem csattanok ki a boldogságtól és ahelyett, hogy minden ráncom kisimulna inkább újakat növesztek? Nem reprezentatív felmérésem alapján állíthatom, hogy a legtöbb irigylésre méltó család sötét titkokat rejteget. Időnként megzavarja a szirupos hangulatot egy-egy jól elhelyezett pofon a kis kópéknak, válással fenyegetőző feleség, nyomtalanul eltűnő gyerekek. Ja, hogy az eltűnt gyerek a miénk volt? De csak egy percre. És végül meglett.
Konklúzióként levonhatjuk, hogy a nyaralás gyerekekkel egyáltalán nem pihentet, ellenben kikapcsol, mert ezerfelé kell figyelni, így az embernek nincs ideje a munkahelyi gondokon rágódni (főállású anyáknak ez persze nem újdonság, csak még ráadásul nehezített is a terep). Továbbá a hazaérkezés megkönnyebbült pillanatában beláttatja az emberrel, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon és hogy az a legegyszerűbb, legkönnyebb és legolcsóbb, ha az ember nem megy sehova.
Aztán alszik egyet a szülő és másnap már nosztalgiával gondol vissza a felhőtlen pillanatokra. Végignézi a fényképeket és azonnal vissza akar menni. Szóval őrültség nyaralni menni, de muszáj!
Fricikém a lemenő nap fényében
Ha tetszett a bejegyzés lájkold vagy oszd meg, hogy az ismerőseid is elolvashassák. A blogom facebook oldalához pedig itt tudsz csatlakozni.
Na, ezek nem mi vagyunk. De akár lehetnénk is… (Forrás: nlcafe.hu)
Szia! Én meg csak most keveredtem ide véletlenül, már nem használom ezt a blogot, de örülök, hogy jól szórakoztál! Evelin
Bocsi,én csak most ”
bukkantam rád, de szeretném elmondani,hogy ezen (és más bejegyzéseken is) nagyon jókat nevettem! Köszi!