Idén már nagyon profi módon üdültünk. A tavalyi tapasztalatainkból kiindulva öt napot szántunk most erre a történetre, sőt, annyira lazák voltunk, hogy férjem ebből három napot nem is töltött velünk.
Hétfő reggel ő szépen elment dolgozni, én meg összepakoltam a cuccokat a gyerekek segítségével. Gondoltam, jól kifáradnak a nagy munkában és szépen alszanak az autóban, amíg leviszem őket a Balatonra. Jól okoskodtam, mindenki elfáradt (leginkább én, de ez teljességgel mellékes, a világon senkit nem érdekel). Már tényleg csak pár apróság volt hátra, minden útra készen, az utolsó csomagot hordtam ki az autóba, de Fricikém nem bírt tovább várni:
Nagy nehezen sikerült a gyereket felkelteni, beszállni az autóba -a bicikliket férj még kora reggel rögzítette a tetőcsomagtartóra-, és nekivágni az utazásnak. Különösebb izgalmak nélkül telt az út, bár nem azon a hídon sikerült Budára átkelnem, amelyiken eredetileg terveztem. A gyerekek szépen aludtak. Úgy tizenöt percig, utána ment a hiszti: egymás alvós takarójának, cumijának, végtagjának az elbitorlása, Anya, mikor érünk már oda?, Anya, Abi elvette a cumimat!, Anya, Abi bánt! Még jó, hogy Abi nem tud beszélni, így ő “csak” ordított. Két óra múlva sikeresen megérkeztünk, anyósomék már vártak minket. Jólesően hátba veregettem magam, hogy ilyen szépen, egyedül lejuttattam csonka kis családunkat Világosra, pedig hát hol vagyok én Mónihoz képest, aki három saját és két bérgyerekkel vidáman bevállal egyedül egy strandolós napot? Na mármost az van, hogy neki nyilvánvalóan horganyzott acélsodronyból vannak az idegei, míg az enyémek fesledező cérnaszálakból.
Az első nap az akklimatizálódásé volt, nem volt strandidő, a gyerekek szaladgáltak és felvették azt a nyaralós magatartást, hogy este 11-ig fennmaradnak. Reggel meg ugyanúgy keltek 6-kor, mi sem természetesebb -és pihentetőbb- ennél. Kompenzálásképpen a déli alvásuk nyúlt olyan bő négyórásra, amit akár ki is használhattam volna értelmes dolgokra, de ugye nem mertem őket egyedül hagyni, így az elsötétített szobában próbáltam internetet csiholni (minimum napi egy óra küzdelem az értékes alvásidőből, azt hiszem netfüggő vagyok…) és blogot írni, ha nem volt kapcsolat, akkor pedig az egyetlen elpakolt könyvemet olvasgatni (1000 jó tanács – társ a mindennapokban, avagy hogyan legyél kiváló háziasszony az 1900-as évek elején?).
Második nap délelőtt biciklire pattantam Fricivel, amíg Abi aludt, hogy bejárjuk kicsit a környéket. Gondoltam, felviszem a magas partra, hogy elámulhasson a Balatonon. Tekerek fel a vasúti töltésre, Fricikém a gyerekülésben, tizeniksz százalékos emelkedő, purcanok kifelé, halok megfelé, a gyerek türelmetlenkedve így szól:
– Jól van anya, na nem kell úgy cipekedni, tegyed a kis lábadat a pedálra és menjünk máááár! – sürgetett őfelsége és mindezt azért, hogy fent nagy duzzogva kijelenthesse, hogy ez a Balaton kutyafasza a Kopaszihoz képest, ami nálunk az etalon, minden boldogságának forrása, maga a megtestesült Szuper Hely. De én nem csüggedek el egykönnyen, megcsiklandoztam az érdeklődését egy épp arra járó vonattal, a hatás nem maradt el, kis arcán elterült a boldogság.
A harmadik napon már nagyon otthon érezték magukat, főleg a homokozóban, meg a trambulinon. A vízről természetesen hallani sem akartak.
A negyedik napon végre csatlakozott férj, nincs mese, fürödni kellett. Mint ismeretes, a volt (uszonyos)úszók két típusba sorolhatóak: az egyik, aki az élsportot abbahagyva edző lesz és/vagy aktív medencelátogató marad, még hatvanévesen is megvan neki a napi három kili. A másik típus az, aki fizikai fájdalmat érez, ha feszített víztükröt lát, kórosabb esetek az egyéb típusú feszítetlen élő- és holt vizektől is irtóznak. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy én ez utóbbira vagyok elrettentő példa, de a gyerekek és főleg férj miatt muszáj. Jó képet vágnom hozzá.
Abit egész könnyen be lehetett vinni, férjem hosszas unszolás hatására meg is örökítette ezt a mozzanatot. Amúgy ez az egyetlen kép rólam a nyaralás idejéről, Zoli nem vitte túlzásba szeretett családjának a megörökítését, ő nyilván a retináján tárolja a fontosabb pillanatokat. Fricit természetesen nem lehetett beleimádkozni a Balatonba, egy alkalommal volt arra példa, hogy az apja mellől, csónakról csodálta a vizet.
Aznap végre négyesben is biciklire pattanhatunk, Fricikém is feloldódni látszott: – Anya, a Balatont azt úgy hívják, hogy szuper hely!
Nem emelem ki külön, de természetesen a mindennapos hiszti sem maradt el. Én ebből is levontam a napi tanulságot, miszerint nem célszerű viselet a kétrészes fürdőruha, ha szimultán hisztizik a., gyerek, aki a melltartódig ér fel, és b., gyerek, aki a bikinialsódat rángatja.
Az ötödik napon is kirándultunk egyet, lelkesítettem a bandát: – Fricikém, most egy nagyon szuper helyre megyünk! – A Kopaszira? – csillant fel a szeme. – Nem, Siófokra. – És ott lehet síelni?
Mindent összevetve az idei nyaralás egész stresszmentes volt, senki nem lett beteg, kórházba sem kerültünk, azt hiszem jövőre is nekivágunk!
Ha tetszett a bejegyzés lájkold, vagy oszd meg, hogy az ismerőseid is elolvashassák. A blog facebook oldalához itt tudsz csatlakozni.
