Kiváló baráti kapcsolatokat ápolok egy csapat 2010 októberében szült anyukával, naponta “beszélgetünk” az interneten, igazán jó kis társaság vagyunk. Többször találkoztunk már élőben, számos bababulit csináltunk, ahol örültünk, ha a gyerekeket sikerült egy kupacban tartani, mi meg válthattunk pár szót. Közel három év kellett ahhoz, hogy mindenki belássa: finoman szólva jobban tudunk dumálni a gyerekek nélkül (én mondjuk ezt már közel három éve tudom, de mindegy).
Így történhetett meg az az eset tegnap a késő délutáni órákban, hogy egy csapat bombázó lepte el az egyik belvárosi kerthelyiség teraszát. Kilenc vidám anyuka, aki összesen tizenhét gyereket hagyott otthon és hármat hozott magával testén kívül, avagy belül. Az otthon hagyott gyerekek többnyire férjeink ideiglenes gondozása alatt álltak, mely gondozás minősége a jóemberek habitusától függően igen széles skálán mozgott. Nem neveznék nevén senkit, tegyük fel, hogy történetünk szereplői kitalált alakok, de akadt köztük olyan, aki gépi mosásra adta a fejét, segítségért telefonon zaklatva asszonyát, aki lemondóan csak annyit mondott: kérdezze meg a fiát -a háromévest-, hogy mit kell megnyomni. Ismeretes olyan férj is, aki egy darab fiúgyermek felügyeleti jogát elnyerve (a másik a mamánál volt) kiélvezte az együtt töltött idő minden percét: elvégezték az összes kerti munkát, kereket cseréltek az autón, későig fennmaradtak, nagy boldogan nem mostak fogat, majd a sok munkától kimerülten koszos kis malacok módjára összebújva a gyerekszoba padlóján érte utol őket az álom. Szívet melengető látvány volt ez, percekig néztem őket, miután este negyed 11-kor lábujjközédugós papucsban, bódult állapotban sikerült átmásznom a saját kerítésünkön és behatolnom a lakásba, ugyanis nem volt nálam kulcs, férjem meg érthető okokból kifolyólag nem hallotta a segélykérő telefoncsörgést.
Jó kis bisztrót találtunk, még sosem jártam ott, bár a kismamákra való tekintettel talán szerencsésebb lett volna a sörpadok helyett valamilyen foteles-hintaágyas helyet bevenni, de a kaja és a pia is nagyon ízlett. Ezúton jegyezném meg, hogy véleményem szerint minden egyes vendéglátóipari egységben foglalkoztatott legutolsó idénymunkás diáknak is a munkaszerződésébe kellene írni, hogy a gnocchit helyesen nyokkinak ejtjük, mert halálosan röhejes ez a közkedvelt nyoccsizás, és hát akkor is kínosan figyel az ember a kiejtésére, amikor piña coladat rendel (főleg, ha ötliteres kancsós kiszerelésben teszi azt, khmmm), nem igaz?
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is, nem fogod megbánni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: