Férjem egyik meghatározó tulajdonsága, hogy nagyjából egy-másfél éves kortól veszi emberszámba a gyerekeket. Miután pedig Abi vitathatatlanul pedzegeti az emberré válás alsó határát, kezdem észrevenni a jeleket.
Először is olyanokat mond neki spontán, csupán puszta létezését magasztalandó, hogy “de gyönyörű vagy!”. Itt jegyezném meg, hogy nekem ilyen reakciót még akkor sem sikerülne kiváltani belőle, ha féltucat fodrász/sminkes/sztájliszt dolgozna rajtam vért izzadva egy álló napon át. Rajta észreveszi az új ruhát. Elolvad a gyerek virágos kabátjától (na jó, nem pont a kabáttól, csak ha a gyereken van), meg a cicamintás leggingsétől. Mondanom sem kell, hogy nekem eddig semmilyen új ruhámra nem tett megjegyzést. Kivéve a két nadrágra, amit sógornőmmel karöltve -és az ő buzdítására- glamúrkodtam össze még valamikor tavasszal. Persze a Zarába is ő vonszolt be, tukmálta rám a virágos kabátot és tőle kaptuk a cicás gatyát is. Így leírva már szinte evidens, hogy az én ízlésemmel van a baj, hát legfeljebb ezentúl mindig együtt megyünk majd vásárolni.
Most hétvégén Abi nagyon lázas és nyűgös volt, esténként áthoztam közénk, mert -mind tudjuk ugye, hogy- a szülői ágynak van egy olyan jótékony hatása, hogy csillapítja a lázat, enyhíti a fájdalmakat és még az álom is sokkal édesebb. Ilyenkor Abi odafúrja a fejét valakihez, leggyakrabban férjhez. Elfoglalja a párnáját, leszorítja az ágyról, elveszi a takaróját. Férjem szó nélkül tűr, szerintem titkon imádja, hogy a kiscsaj így bújik hozzá. Szeretettel takargatja be éjjel, sőt, rajtakaptam, hogy direkt odatolja Abihoz a fejét! (Na bezzeg ha én érnék hozzá véletlenül éjszaka, nyakamat rá, hogy kiselőadást tartana arról, hogy mindenkinek megvan a saját térfele az ágyban.)
Majd miután Abi álomszagúan, összeizzadt göndör kis tincsekkel, mosolyogva ébred, férjem elgyengülve ölelgeti, puszilgatja és szeretettel becézgeti: te ázott kis veréb, te ijedt kisegér, Duny-nyus-kám!
Mindezek ellenére férj igazán nem elfogult. A minap is andalgunk a Margitszigeten, gyönyörködöm az előttünk ugrabugráló csemetékben, sóhajtva kérdezem életem szerelmét, gyermekeim atyját:
– Most mondd meg: nem a mi gyerekeink a legszebbek a világon?
– Hát, vannak azért szebbek is…
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is, ahol naponta gyerekszáj, vizslafotó, vagy leharcolt feleség rovatokkal várlak!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: