Családi nyaralásunk mottóját már az első napon megfogalmaztuk: “azért lássuk be, muszáj volt őket is elhoznunk, mert ha nem lennének itt, akkor hiányoznának…” Akárki akármit mond, ezek a gyerekek cukik, a nyaralás pedig egy nagyon jó dolog. Maradunk még egy napot.
Azt hiszem, talán egy picit el kellett lazulnom. Az a baj, hogy én idegbetegeskedésre hajlamos vagyok, azaz mindig keresek -és találok- okot arra, hogy előtörjön belőlem a szunnyadó rosszabbik énem, a fő kiváltó okok pedig Fricike nem evése, nem alvása, Abi baba anyamatrica volta, illetve férjem azon hiányossága, hogy nem bírja kitalálni a fejemben éppen megszülető, esetleg még meg sem született gondolataimat. Na most az van, hogy én a második napon ellazultam. Nem érdekel, hogy Frici sült krumplit ebédel és semmi mást, hogy nem alszik délben és mesét néz, hogy a híresen jó étvágyú Abi baba semmit nem eszik, a reggeli és esti tápját sem issza meg, mert otthon meg azon idegeskedek, hogy állandóan zabál.
Azon a parámon pedig, hogy kapkodva kellett pakolnom és emiatt a piperecsomagunk eléggé hiányos lett, hamar túllendültem. Otthon hagytam ugyanis a körömvágó ollót, holott jól tudom, hogy a férjem mindig a nyaraláskor vágja a körmeit (na nem csak évente egyszer, de nyaraláskor mindig), a dezodorát pedig kupak nélkül tettem el, ezért olyan hoztam is meg nem is érzésem támadt, amikor kipakoltam a Nivea for men szagban úszó tusfürdőket, fogkeféket, krémeket meg az üres flakont. Felajánlottam, hogy vegyünk másikat, de nem büdös amúgy. Nem hoztam el az epilátoromat, pedig én mindig nyaraláskor epilálok (na nem csak évente egyszer, de nyaraláskor mindig), éppen ezért pont úgy fest a lábszáram, mint Abi babám haja, aki pedig az otthon hagyott fésűje miatt ilyen Einstein-szerű.
Miután ezeket elrendeztem magamban, egyből rácsodálkozhattam, hogy milyen jó is ez a nyaralás. Mert jó kis csapat vagyunk mi négyen, a kölykök cukik, szerencse, hogy elhoztuk az egész kollekciót, így tudják egymást szórakoztatni. Fogócskáznak, kavicsoznak, rosszalkodnak, mi meg sörrel a kezünkben, hátradőlve, hangosan sóhajtozunk, hogy milyen jó már nekünk.
Rájöttem, hogy attól jó, hogy a férjemmel mi pontosan ugyanúgy szeretünk nyaralni. Úgy, hogy viszünk magunkkal biciklit, ez az alap. Ábrándozunk arról, hogy milyen jó lenne egy másik kisgyerekes családdal társulva nyaralni menni, mert a gyerekeknek (meg a felnőtteknek is) jó lenne a társaság, de hol találunk még egy olyan lökött bandát, akik hajlandóak egy-másfél órát biciklizni hegymenetben a szomszéd városba, csak azért, hogy megigyanak egy sört, majd vissza ugyanez? És olyat, aki tekerés közben ötpercenként átkiabál a házastársának, hogy ezt mennyire élvezi és hogy boldog és szerelmes? És akinek a gyerekei még nem tudnak ugyan önállóan biciklizni, de már annyit ültek a hátsó ülésen, hogy megtanulták: hegymenetben lihegve-fújtatva szag-ga-tot-tan szokás beszélni?
Jövő nyárra várjuk a kedves jelentkezőket!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: