A nyolcéves unokahúgom néhány barátnőjével közösen létrehozott egy honlapot. Nem tudom mennyit erőlködtek, míg kitalálták a mottót, de igen ütősre sikeredett: “Kezünkben az élet!!!!” Fiatalság bolondság, mondhatnánk, de azért van ám itt önbizalom kérem. És a lányok nem totojáznak, egyből a közepébe csapnak olyan fontos kérdéseket taglalva, amiket az ember elolvasva a homlokára csap, hogy ez igen, engem is ez foglalkoztat már évek óta (pl. lányok, ha profi focisták lennétek, a Real, vagy a Chelsea csapatába kerülnétek? :-D)! A kételkedőket pedig, akik fenntartásokkal érkeznek az oldalra, egy csapással helyreteszik: “Ezen az oldalon a fiúk és a lányok is egyaránt tökéletes szórakozást találnak”.
Ezt a hozzáállást kéne nekem is átvennem, nem ám olvasókért kuncsorogni és megosztásokért esedezni. Érezze csak magát megtisztelve az a személy, akinek megadatott, hogy szemeit a blogra vetheti. Az én mottóm tök béna: Gyerekek kis korkülönbséggel. Olvasd el, hogy mi hogyan éljük túl és nevess velünk. Vagy rajtunk. Egyáltalán mottó az ilyen? Valójában mi a mottó? “A szöveg hangulatának-irányultságának előzetes megalapozója, afféle szellemi hangvilla? Kulcs az értelmezéshez vagy puszta dekoráció? Segédegyenes vagy bokréta Isten kalapján?”* Pedig mottó az kell. Manapság már szinte nem ember az olyan, aki az önéletrajzában, motivációs levelében, facebook profilján nem emeli ki élete mozgatórugóját, hitvallását(!).
Pedig nem lenne rossz ez az én mottóm, mert hát gyerekblogot írok vagy mi, mégsem megfelelő szellemi hangvilla, ha azt veszem figyelembe, hogy egy-egy gyerekekről szóló bejegyzésemet a nyolc darab kisgyerekes törzsolvasóm lájkolja csak, ellenben ha közzéteszek egy képet erről a félidióta vizsláról, ahogy alvás közben megcsillan a napfény a golyóin, akkor már mindjárt nyolcvan lájk érkezik.
A hídról lefelé jövet lesz majd némi akadály…
Ha pedig említést teszek a férjemről, vagy egy kis összeállítást készítek az aranyköpéseiből, egyből húsz új olvasó csatlakozik az oldalamhoz. Ha netán egy jobban sikerült képet is feltennék róla akkor mi lenne? Félmeztelenre vetkőzött rajongók ostromolnák a munkahelyét? (Csak szólok, hogy ezek a szösszenetek hosszú, kitartó kutatómunka eredményeképpen jöttek létre, férjem napi beszédkerete ugyanis erősen korlátozott.)
Most új mottón töröm a fejem. Ha van ötleted, szeretettel várom. Végső esetben az unokahúgomék hátha megsegítenek majd. 🙂
*Keresztesi József: Irodalmi szószedet: A mottó
Luna!
Köszi az ötletelést, most látom én is, hogy csak a facebookon látszik a mottóm, itt nem, pedig beállítottam, de valószínűleg ez a sablon nem támogatja. Mindennapi harcok, háát, ezt is csak azt tudja, aki nevelt valaha gyerekeket, nem igaz?
Mielőtt felpattantam volna rá, neki kellett volna fognom az ülés legalacsonyabb fokozatra való átállítására, amibe lehetséges, hogy bele tört volna a bicskám 🙁
Hm… nem tudom hogy miért is kell motto… de kell.. erre nevelnek a reklámok biztos. Én dalszövegekből választok, vagy béna idézetek csak a szokásos. Bár blogom az nincs. Van.. de nincs. 😀
A mottodat még nem figyeltem, de tényleg… hát ez olyan mint valami lakáshirdetés. De amugy nem gáz szerintem.
Lehetne… hm… Mindennapi harcok… vaaaaaaaaagy nem is tudom… ez mondjuk marha divatos lenne.. mert mindenbe kell manapság némi fantááázia… de még sem fedi le igazán a blog témáját. Hm.. nehéz ügy. 🙂
Hoppá! Ezt a bicajos cikkhez akartam írni!
Ebben a szituációban biztosan felpattantam volna és uzsgyi! 🙂