Gyereküléseket nézegetek Fricikének, végtelennek tűnik a választék. Nagyon körültekintő vagyok, az ADAC teszteredményeket is átnézem, szakértői véleményeket is elolvasok. Még a harmincezres kategóriában is vannak olyan ülések, amelyeket nem ajánlanak megvételre, idézem: “gyerekünk életéről lévén szó (…) első a biztonság. Pár ezer forinton ne múljon gyerekünk testi épsége, élete!” De mégis mennyi az a pár ezer forint? Öt, tíz, húsz? A tízezer forintos ülés nemtörődömség? Ha kilencvenezerért veszek, akkor sokkal jobb anya vagyok? Úgysem történik majd semmi baj, mi óvatosan vezetünk, balesetet szenvedni mindig csak mások szoktak, nem igaz?
Az első autóbalesetünknél, bevallom őszintén, meglepődtem. Váratlanul ért a csattanás, idegen volt a kirobbanó légzsák szaga, a lélegzetem is elakadt a biztonsági öv szorításától. Férj megbízhatóan vezet, több százezer, autóban és motoron levezetett kilométer ellenére húsz éve nem volt balesete (amikor a szomszéd utcában törte lábát egy kölcsönmotoron, még jogosítványa sem volt). Akkor is csak a tékába ugrottunk ki egy szombat délután, amikor a népligeti felüljárón satufékkel megállt egy autó, majd két másik utána és mi, viszont nem sikerült ez a mögöttünk haladó vezetőnek, aki minden különösebb fékezés nélkül hajtott belénk hátulról és gyűrt össze minket egy ötrétegű szendvics leglaposabbra klopfolt alkotórészévé. Csak rutinból vittek be a kórházba, mert a kiérkező mentősök szerint az ájulás szélén álltam, pedig csak alacsony a vérnyomásom. Az autóval nem volt további tennivalónk, totálkáros lett. Néhány hétig nem mozgott a nyakam egy irányba, mindketten sántítottunk és fájlaltuk a mellkasunkat a biztonsági öv helyén. Az eset után voltak olyan kósza gondolataim, hogy pihentetem kicsit a gépkocsi nyújtotta “élvezeteket”, veszélyes sport ez, végül mégis minden maradt a régiben. Mikor testileg-lelkileg felépültünk, egyből megfogant Frici és szinte el is felejtettem a történteket.
Tizenkét hetes terhes voltam, amikor Ausztriából hazafelé tartva egy alagút bejáratánál megpördült az autónk a hóeséstől csúszóssá vált úton, pofozott rajtunk az alagút fala vagy kettőt, fel is sóhajtottam közben: “már megint?” Már megint. A baleset maga korántsem volt olyan fájdalmas, mint az első, a légzsák is ismerős volt, gondoltam bejelölöm már az iwiwen, ha gépközelbe az alagútból élve kijutok. A kintről érkező autókat nem figyelmeztette semmi a balesetre egészen addig, amíg valaki le nem záratta az alagutat. Ekkor nemcsak a mentősök, de a tűzoltók is felvonultak, az autónktól ez esetben is örök búcsút vettünk, majd miután a babát alaposan megvizsgálták és elfoglaltam a kórházi ágyamat (férj meg a szülészeti váró egy kényelmes fotelét) rögtön fel is hívtam anyukámat, hogy ne aggódjon, inkább szedelőzködjön és reggel jöjjön értünk Ausztriába. Hiába nem használok már ezer éve gyerekülést (sőt, így visszagondolva erős kétségeim vannak afelől, hogy a nyolcvanas évek végén a kispolskinkban volt-e egyáltalán ilyesmi), az anyukám a mai napig nem lehet egy percig sem nyugodt.
Akármilyen ülést választok is most, biztos, hogy én is mindig aggódni fogok a gyerekeimért, amíg csak élek.
kép: paultan.org
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: