Beköszöntött az ősz, úgyhogy a Kopaszira biciklizgetés helyett ki kell találnunk alternatív gyereklegeltetési lehetőségeket. Amíg csak az időjárás engedi, természetesen maradunk a szabad levegőn, lássuk hát milyen lehetőségeink vannak itt a fővárosban.
Mehetnénk például a klasszikus Állatkertbe. Legutóbb is, mikor ott jártunk, a legnagyobb élmény a gyerekeknek a kacsaúsztató és a kihalófélben lévő, rendkívül ritka, egyéb helyeken alig-alig fellelhető madárfaj, a házigalamb megfigyelése volt. Míg ők a madarakat üldözték, én egy igen gyakori állatfajról végeztem tanulságos megfigyeléseket, az úgynevezett kisgyermekes szülőről, aki megjelenését tekintve szabadidős öltözetben, társaságát tekintve pedig n+1 gyerekkel (ahol n nagyobb, mint a kívánatos mennyiség) andalog a helyszínen. Néhány perc is elég, hogy felmérjem idegállapotuk enyémhez hasonló rezdüléseit, de ha nem lennének ilyen kifinomult szenzoraim, akkor segítenének ebben az itt legtöbbet hallható mondatok: “Ha nem hagyod abba a hisztit, akkor a; hazamegyünk, b; többet nem jövünk, c; nem kapsz kürtőskalácsot.” Továbbá: “Nem igaz, hogy ebből a hülye kiselefántból se lehet látni semmit, hát miért fekszik pont az anyja mögé? Meg az oroszlán! Az egy intelligens állat! Hát tényleg nem lehetne megtanítani, hogy ne fenékkel, hanem arccal a közönség felé döglődjön egész nap?” Szerintem az Állatkertet maximum egy gyerekkel lehet őszintén élvezni, több gyerekkel esetleg akkor, ha már a legkisebb is elhagyta a dackorszakot, így mi inkább most kihagytuk ezt a programot.
Mivel én még sosem ültem a Gyermekvasúton -és önző módon mindig igyekszem olyan gyerekprogramokat kitalálni, amiket én is élvezek-, kiadtam a családi parancsot, irány a vonatozás! Az ukáz elhangzása után nálunk a következőképpen zajlik a készülődés: én gyöngyöző homlokkal próbálok gyerekeket szimultán reggeliztetni, öltöztetni, fogukat megmosni, kutyát kizavarni pisilni, magamat rendbe szedni, hátizsákba túlélőfelszerelést összepakolni, tízóraiztatni, mert mert úgy eltelt az idő, gyereket átöltöztetni, mert lekajálta magát, kakiltatni (szimultán), popsit törölni, kutyát behívni, friss vizet adni neki, ajtókat bezárni a puha ággyal rendelkező szobákban (megelőző jelleggel, nehogy a vizsla kísértésbe essen és emiatt jól el kelljen náspángolni), nyugtatót bevenni, mindeközben férj segítség helyett békésen barkácsol valamit a kertben -mert neki ihletése van-, amit egyrészt már öt hete meg kellett volna csinálnia, másrészt meg úgysem fejezi be, mert elunja, vagy elrontja. Amikor végre kész vagyok mindennel, a családfőt csak összeszedjük a kertben és indulhatunk is.
Szerencsésen elautóztunk az alsó megállóig, majd mit sem törődve Abi cica (továbbiakban: Nyígógép) tömegközlekedési fóbiájával és e kórság következtében naponta kétszer, bölcsiből jövet-menet, az utazóközönség és szülőanyja ellen tökélyre fejlesztett renitens viselkedésével, nagy bátran a végállomásig váltottunk jegyet. Középtájékon, a János-hegyi megállónál ugrottunk le a vonatról, nagyjából addig lehetett ép ésszel elviselni a kisasszony hisztijét. Ezután rövid kis gyaloglás következett, a szokásos tíz-métert-megteszünk-hármat-visszaszaladunk-és-öt-percig-ordítunk tempóval hamar lemondtunk a kilátó, mint lehetséges úti cél adta örömforrásról, helyette játszótereztünk kicsit, majd felpattantunk a libegőre. Én jó vidéki kislányhoz méltó módon azon sem ültem még, de bízva az élményben rögtön retúrlibegésre fizettünk be. Frici ment az apjával elöl, végig csacsogva, mi meg utánuk, Abi cica szorosan rámcuppanva a manducában (=csatos hordozóeszköz) végigaludva az utat.
Jól eltelt az idő, mire visszaértünk, meg is éheztünk, Frici lángost kívánt. Férj nagy lazán elővette a pénztárcáját, majd miután konstatálta, hogy 1350 forintja maradt (és 1400 kellett volna a hegyről lejutáshoz), közölte Fricivel, hogy lángosra aztán végképp nincs pénzünk, majd minden ellenkezésem dacára felszálltunk a vonatra. Férj olyan nagy magabiztossággal állította ezzel a kényes helyzettel kapcsolatban, hogy “majdcsak kitalálunk valamit”, hogy majdnem bevettem, pedig ez nála nem azt jelenti, hogy ne aggódj drágám, majd kidumálom a helyzetet, hanem azt, hogy majd te kidumálod, mert neked olyan jó kis beszélőkéd van.
Nagyon utálom az ilyet, de elgondolkoztam, hogy mivel lehetne megvesztegetni az egyre fenyegetőbben közeledő vasutas kislányt. Teszkós törpökkel? Spar matrica cserékkel, vagy egy közös fényképpel, hátha olvas az anyukája? Szerencsétlenségünkre ráadásul pont egy nosztalgiavonatra sikerült pattannunk, ami feláras. Mikor odaért hozzánk, férj nagyon komolyan leállt vele tárgyalni, afelől tudakozódva, hogy esetleg lehet-e majd a végállomáson fizetni, mire a lány teljesen lefagyott, ilyet még biztos nem kérdezett tőle épelméjű, jól szituáltnak tűnő nagykorú ember, majd annyit mondott, hogy meg kell kérdeznie az állomásfőnököt és otthagyott minket. Leszállt a következő állomásnál, el is indult megkérdezni, no de mi sem voltunk restek, attól való félelmünkben, hogy a területileg illetékes rendőrjárőrök kiérkezéséig nem indulnak tovább a vonatok, lecsuknak minket, de tulajdonképpen elég is a nyilvános megszégyenülés több tucat ember előtt, inkább lesurrantunk a fedélzetről. Ami szintén nem egy dicséretes tett, de nem volt jobb ötletünk.
Tébláboltunk a Vadaspark állomásnál, lehetetlen lett volna a két gyerekkel legyalogolni, már az is megfordult a fejünkben, hogy férj lemegy Fricivel a vonaton és értünk jön kocsival, amikor egy nő, meghallva, hogy 50 forint hiányzik vágyaink beteljesüléséhez, megkérdezte, hogy segíthet-e. Mint kiderült, azt hitte, hogy az ugrálóvárra nem tudjuk befizetni a gyereket, de jó tudni, hogy akkor is segített volna, ha arra kell. Végül a koldulástól kipirult arccal megváltottuk jegyeinket, ez a kaland is sikeres véget ért, készülhetünk a következőre.
kép: metropol.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: