A beteg gyereknél csak két rosszabb dolog van. Az egyik a beteg férj, a másik meg az a ritkaságszámba menő eset, amikor a családanya is -akinek amúgy ez a léhaság semmilyen módon nem fér bele az idejébe- kidől. A kisgyerekes anya ugyanis csak a legvégső utáni pillanatban engedheti meg magának az ágynak esést, mert nélküle leáll a családi élet körforgása, a gyerekek nem mosnak fogat, nem kirakóznak, nincsenek tisztába téve, éheznek. De a legeslegrosszabb, ha az egész család beteg.
Nálunk most épp a legeslegrosszabb történt, bár valamilyen rejtélyes módon férj -aki amúgy a főszenvedő szokott lenni ha hipochon betegségről van szó-, éppen egészséges, de legalábbis nincsen több halálos kórságra utaló, azonnali kivizsgálást igénylő tünete, mint bármelyik másik napon. A két kis manó pedig jobban viselte a fájdalmakat mint én, pedig vírusos torokgyulladásról lévén szó igen magas lázzal és kibírhatatlan torokfájással küzdöttek ők is (én még mindig küzdök). Fricikém például csacsogva vonult be szombat éjjel a kórházba az apjával krupposkodni: tudod, anya, ez most ilyen fiús buli lesz. És Abi baba, aki három napig csillapíthatatlanul lázas volt, méltósággal és visszafogottan nyögdösött, míg én nyárfalevélként reszketek és beszélni, nyelni alig bírok.
Betegség (és bánat és csalódás és rosszkedv és fáradtság és fájdalom és sérülés és…) idején a gyerekek extrán anyásak. Mindkettő engem akar és csak engem. Fúrják magukat az ölembe, közben a tekintetemet keresve alattomos kis rúgásokkal próbálják eltávolítani a szintén rámcsimpaszkodó testvért és ordítanak, amiért a másik nem hagyja magát. Abi cica a hasamba is visszamászna, ha tehetné. Nem segítenek a józan érvek, hogy azért van két karom, hogy mindkettőtöket meg tudjalak ölelni és az egyformán szeretlek benneteket című dumát sem veszik be. Mondjuk tényleg nem szeretem őket egyformán, mert azt mindig kicsit jobban, amelyik épp az ölemben van. Kedden este már odáig fajultak az események, hogy egy háromnegyed órán át tartó, az ölbéli pozíció kiharcolásáért zajló vigasztalhatatlan üvöltést és közelharcot követően zsibbadós-fuldoklós pánikrohamot kaptam. Férj, aki épp akkor ért haza, nem volt a helyzet magaslatán, meg mondjuk én sem, de nem akarok már erre gondolni.
Tegnap anya elvitte Fricit, hogy ezzel is segítsen, mert ő már jól van, én meg Abinak próbálom itthon izgalmassá varázsolni az egész napos lázas fetrengést, összebújós, összeizzadós alvást úgy, hogy mindez minimális energiát igényeljen tőlem és lehetőleg vízszintes testhelyzetben maradhassak egész nap. Persze ez lehetetlen, mégsem lehet egy szavam sem. Anyósom finom ebédet hoz ma. Nagyon szerencsés vagyok, hogy van segítségem, bármikor számíthatok a családomra, nem tudom mi lenne velem nélkülük. Ha nem akarnának segíteni. Ha nem tudnának segíteni. Ha nem lennének…
Ti számíthattok valakire a bajban?
