Divat lett mostanában nem nézni a tévét. A gyerek az meg pláne ne nézze ugye. Barátok-barátnők cserélnek eszmét azzal kapcsolatban, hogy ki az, aki jobban nem nézi. Ó, nekünk már készülékünk sincsen, legyintenek sokan, de a számítógépen ugyanúgy nyomon követik kedvenc sorozataikat, valóságsóikat, a híradót. Mégis mi a különbség akkor? Az, hogy nincsenek reklámok és akkor állítom meg az adást amikor akarom? És valóban: mennyivel jobb ha a laptop előtt görnyed az ember és kifolyik a szeme a vibráló fénytől…
Mi négy éve mondtuk le a tévé-előfizetést. Azóta három-négy havonta bekapcsoljuk a készüléket, ez egy ilyen szertartás nálunk. Először is kéjesen röhögünk, hogy még mindig van adás, majd férjem minden alkalommal kijelenti, hogy valószínűleg több pénzbe kerülne a szolgáltatónak a helyszínre küldenie két embert, hogy tegye meg a szükséges khmm lépéseket (ezen a ponton én már nem szoktam figyelni az elmélkedését, ezért ez a pongyola fogalmazás, de gondolom valami olyasmi következik, hogy kikötni amit ki kell, vagy lekapcsolni amit le kell). Ezután végigzongorázzuk az összes csatornát és megállapítjuk, hogy még mindig nincs benne semmi értelmes, majd elégedetten kikapcsoljuk. Úgy egy éve vettük észre, hogy már nem is fér bele rendesen a kép a készülékbe, alul-felül hiányzik némi információ, másoknak ez hogy nem tűnik fel? Nemrégiben pedig, az aktuális csekkolás során férj kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, feltette a lábát, benyomta a tévét, majd bosszúsan vette tudomásul, hogy szemcsés a kép: nyilvánvalóan korlátozták a szolgáltatást. Felháborító. 😀
Különben mi tényleg nem érintkezünk semmilyen formában a televíziós műsorokkal. Egyikőnk sem érez késztetést az olvasás örömét lecserélni az üres bambulásra, a híreket végigböngésszük a neten, amúgy meg könyveket olvasunk. Férjem e-bookot, én papír alapút. A fiam is nagyon szereti a mesekönyveit, soha egy karcolás nem esett még rajtuk. És irodalmi választékossággal beszél kétéves kora óta. Hogy ez kinek az érdeme? Részben az enyém, részben meg az általam hangosan felolvasott gyermekirodalomé (és részben -gondolom- a véletlen műve).
Az én érdememre példa, és büszkeséggel tölt el, hogy a gyerek ügyesen használja az -e kérdőszót, ami egy bizonyos intellektuális elitbe sorolja máris, zsenge bölcsődés kora ellenére. És a mesékből is ragad rá minden. Tegye fel a kezét, aki már használta azt az igét egyes szám első, akár második személyben, hogy örvendez? Egyáltalán hogy kell örvendezni? Én úgy képzelem el, hogy túlzó általánosítással élve örvendezni az erdő állatkái szoktak bizonyos bonyodalmak sikeres megoldása esetén. Eddig legalább öt mesével találkoztam, ahol így tettek. Úgy látszik ez az örvendezés tehetség kérdése amúgy, Fricikém gyakran válaszol úgy a Most mit csinálsz drágám? kérdésre, hogy Örvendezek, anya.
Sajnos Abi baba nem hódol az olvas(tat)ás szenvedélyének, így mostanában Fricire is kevesebb mese jut, mert a kicsi az első adandó alkalommal kitépi a kezünkből a könyvet. Ha jellemeznem kéne olvasási szokásaikat, azt mondanám, hogy Frici falja a könyveket, Abi meg rágja őket.
De még mielőtt szentté avatnám saját magunkat, be kell azért vallanom, hogy laptopon a gyerek is nézhet rajzfilmet. Azt gondolom, hogy amilyen példát mutatok nekik, olyan példát fognak követni. Vicces az olyan szülő, aki csokit zabál a szobanövény takarásában, de a gyereke nem ehet édességet. Én édesszájú nem vagyok, de bevallottan netfüggő igen. Hogy ez mennyivel jobb, mint a tévézés? Valószínűleg semmivel, de azért abban a hitben ringatom magam, hogy mégis jobban meg tudom válogatni, hogy milyen információkat engedek az agyamba, meg a gyerekébe. Szerencsére Abi babát még nem köti le egyáltalán, Frici is csak esténként nézheti az apjával, amíg Abit altatom, meg akkor, ha betegszabadságon van, akkor azért kicsit többet.
Mindezek ellenére nem zárkózom el attól, hogy néhány év múlva karácsonykor családilag tekintsük meg az RBÖ-t (Reszkessetek, betörők! “összes”) a tévében, annak is biztos megvan a maga hangulata. 😀
Szia Evelin!
Igen, meg lehetne csinálni. De mint ahogy Te is érzékeltetted, elég nagy és szerintem felesleges áldozatokkal járna.
Tudom, hogy vannak családok ahol ez működik, bár csak hallomásból ismerek ilyet, én még nem találkoztam velük. Lehet, hogy az ő gyerekeik nyugodtabbak, jobban le tudják foglalni magukat, vagy ők jobban tudnak gyereket nevelni, esetleg megfelelő számú nagyszülő áll rendelkezésre, hogy a gyerekekkel foglalkozzon, nem tudom.
Ami minket illet (mármint hogy nálunk is megoldották -nem is igen volt más választásuk, ugye), szerintem az egy más világ volt. Minket alapvetően másképp neveltek, más viszonyokhoz kellett alkalmazkodnunk. Én úgy látom, a mai gyerekek születésüktől fogva sokkal jobban a figyelem központjában állnak, mint mi, sokkal inkább figyelembe vesszük az igényeiket, kívánságaikat, mint amennyire a miénket figyelembe vették. Talán ebből is fakad, hogy állandóan elvárják, hogy szórakoztatva legyenek, ami a szülőknek iszonyúan megterhelő tud lenni és emiatt bizony néha be kell vetni a rajzfilmeket. Persze most nem akarok itt nagy szociológiai elmélkedésbe kezdeni, ez csak az én benyomásom, amit a nagyszülők véleménye megerősít. Nálunk legalábbis azt állítják, hogy mi elég jól eljátszottunk magunkban, és jobban elfogadtuk, ha a szülők épp nem értek rá velünk foglalkozni. És természetesen sosem rendezhettünk olyan tombolást egy bérházban (mert rögtön kopogott a házmester), mint amit a mi csemetéink előadnak a családi házban.
Anyais!
Nyilvánvalóan túl fogják élni a gyerekeink maradandó károsodások nélkül 😀
Abszolút megértem amit írsz, néha muszáj, hogy nyugton maradjanak egy kicsit és hagyják anyát dolgozni. Nálunk sincs szó arról, hogy együtt néznénk esténként a rajzfilmet, én ilyenkor öltöztetem a kicsit, mosom a fogát, altatom, elpakolok a konyhában, stb. Az apja mondjuk ott van mellette, de van hogy elalszik.
Ha beteg a fiam én is azért engedem bambulni a mesét, hogy ne ugráljon egyfolytában, főleg akkor ha a kicsi is beteg, ne adj’ isten én is. Sokkal kényelmesebb így. Csak mindig bennem van az, hogy meg lehetne csinálni nélküle is, fáradtsággal, mosatlan hegyekkel, mandulagyulladással mit sem törődve, rekedt hangszálakkal, az utolsó erőnket összeszedve mesét olvasni ájulásig, mert a mi szüleink, nagyszüleink is megoldották valahogy, ahogy azok az anyák is, akik tényleg nem engednek semmit sem nézni a gyereknek. De hogy?
Éppen ezért írtam, hogy átlagos család vagyunk, limitálva, de nézheti a mesét, csak bennem ott motoszkál mindig a lelkiismeret furdalás, hogy lehetne nemcsak tévé, de laptop nélkül is. Végül viszont mindig arra jutok, hogy inkább vagyok önző anya, de nekem is kell egy kis nyugalom. És ha néha-néha sikerül úgy lemenedzselni a napot, hogy egyáltalán nem néz mesét a gyerek, akkor azért büszke vagyok magamra. 😀
– a lányom most felmászott rám és meglökött, így véletlenül befejezetlenül ment el az komment. Szóval hihetetlenül és időként az elviselhetőség határát súrolva aktívak, így egyszerűen muszáj néha leültetni őket a képernyő elé. Ez van.
Mondhatjátok, hogy ehelyett miért nem játszunk velük (folyamatosan, mert ha egyedül játszanak, akkor is fél percenként megpróbálnak minket ebbe bevonni), de néha mi is szeretnénk mondjuk vacsorát készíteni, vagy kiteregetni. Remélem, azért komolyabb károsodás nélkül megússzák a gyerekkorukat.
Az én gyerekeim tévéznek. Mea culpa. Nézik a Minimaxot és a TV2-is, amióta gyerekkorunk mesefilmjeit adják. Sőt, a tévéhez csatlakoztatott winchesterről Disney mesefilmeket is néznek.
Emellett persze meséket olvasunk nekik, gyurmáznak, rajzolnak, duplóznak, bicikliznek, játszanak a kutyáinkkal stb. A gyerekeink (3 és 4 évesek) nem csak a mi megállapításunkátlagon felül aktívak – a hiper szót nem használnám,
Lakjunk jól!
Tényleg nem nagy cucc nem tévézni, ha ez kritika akart volna lenni, hiszen erről szól a cikk! Vagy nem olvastam el elég figyelmesen? Na mindjárt nekifutok még egyszer. 😀
Az meg, hogy tévé, vagy laptop, egykutya? Szerintem mindnyájan tudjuk, hogy leginkább egyikre sincs szüksége, sőt, a szakemberek (pl. Vekerdy) szerint meséket is olyanokat kellene felolvasnunk, amiben nincsenek illusztrációk, hogy a gyerek saját maga alakíthassa ki a belső képeit, ne készen toljuk az arcába. Ezzel lehet egyetérteni, vagy nem, alkalmazni vagy sem, mi szerintem egy átlagos család vagyunk átlagos értékrenddel és leírtam, hogy mi hogyan csináljuk.
A kamaszokkal kapcsolatban pedig teljesen igazad van, előre rettegek, hogy mire abba a korba érnek, fogunk-e még egymással normálisan kommunikálni, vagy csak szkájpon kiszól a gyerek a szobájából, hogy éhes…
Nemlajos!
Én olyan családot nem ismerek, de ha ismernék sem barátkoznék velük 😀
Viccet félretéve, a tuti receptet használtam a második gyereknél is, csak éppen nem vált be. 😛
Szerintem nosztalgiával fogunk visszagondolni azokra az időkre, mikor a családok még együtt nézték a tévét. Mert kisgyerekekkel egyszerű a helyzet: akkor néznek filmet (nem mindegy, hogy tévén, vagy laptopon?), ha bekapcsoljuk nekik, kicsit bonyolódik a helyzet, mikor már önállóan is meg tudja tenni – az internet ebből a szempontból sokkal rizikósabb, mint egy délelőtti tévéadás -, kamaszokkal pedig manapság sokkal siralmasabb a helyzet: a szobájukban egyedül a telefonnal és a számítógéppel. Szóval ez a mi családunk nem néz tévét nem nagy cucc manapság.
Mindig érdekelt azon családok titka, ahol nincs összetépett könyv. Már majdnem azt hittem, hogy Nálad megtalálom a bölcsek kövét, de aztán (bevallom) megnyugodva olvastam, hogy csak az első gyerekig ismerted a tuti receptet… 🙂
De tényleg, hogy lehet, hogy vannak családok, akiknél a könyvek úgy néznek ki, mint a könyvesboltokban?