Divat lett mostanában nem nézni a tévét. A gyerek az meg pláne ne nézze ugye. Barátok-barátnők cserélnek eszmét azzal kapcsolatban, hogy ki az, aki jobban nem nézi. Ó, nekünk már készülékünk sincsen, legyintenek sokan, de a számítógépen ugyanúgy nyomon követik kedvenc sorozataikat, valóságsóikat, a híradót. Mégis mi a különbség akkor? Az, hogy nincsenek reklámok és akkor állítom meg az adást amikor akarom? És valóban: mennyivel jobb ha a laptop előtt görnyed az ember és kifolyik a szeme a vibráló fénytől…
Mi négy éve mondtuk le a tévé-előfizetést. Azóta három-négy havonta bekapcsoljuk a készüléket, ez egy ilyen szertartás nálunk. Először is kéjesen röhögünk, hogy még mindig van adás, majd férjem minden alkalommal kijelenti, hogy valószínűleg több pénzbe kerülne a szolgáltatónak a helyszínre küldenie két embert, hogy tegye meg a szükséges khmm lépéseket (ezen a ponton én már nem szoktam figyelni az elmélkedését, ezért ez a pongyola fogalmazás, de gondolom valami olyasmi következik, hogy kikötni amit ki kell, vagy lekapcsolni amit le kell). Ezután végigzongorázzuk az összes csatornát és megállapítjuk, hogy még mindig nincs benne semmi értelmes, majd elégedetten kikapcsoljuk. Úgy egy éve vettük észre, hogy már nem is fér bele rendesen a kép a készülékbe, alul-felül hiányzik némi információ, másoknak ez hogy nem tűnik fel? Nemrégiben pedig, az aktuális csekkolás során férj kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, feltette a lábát, benyomta a tévét, majd bosszúsan vette tudomásul, hogy szemcsés a kép: nyilvánvalóan korlátozták a szolgáltatást. Felháborító. 😀
Különben mi tényleg nem érintkezünk semmilyen formában a televíziós műsorokkal. Egyikőnk sem érez késztetést az olvasás örömét lecserélni az üres bambulásra, a híreket végigböngésszük a neten, amúgy meg könyveket olvasunk. Férjem e-bookot, én papír alapút. A fiam is nagyon szereti a mesekönyveit, soha egy karcolás nem esett még rajtuk. És irodalmi választékossággal beszél kétéves kora óta. Hogy ez kinek az érdeme? Részben az enyém, részben meg az általam hangosan felolvasott gyermekirodalomé (és részben -gondolom- a véletlen műve).
Az én érdememre példa, és büszkeséggel tölt el, hogy a gyerek ügyesen használja az -e kérdőszót, ami egy bizonyos intellektuális elitbe sorolja máris, zsenge bölcsődés kora ellenére. És a mesékből is ragad rá minden. Tegye fel a kezét, aki már használta azt az igét egyes szám első, akár második személyben, hogy örvendez? Egyáltalán hogy kell örvendezni? Én úgy képzelem el, hogy túlzó általánosítással élve örvendezni az erdő állatkái szoktak bizonyos bonyodalmak sikeres megoldása esetén. Eddig legalább öt mesével találkoztam, ahol így tettek. Úgy látszik ez az örvendezés tehetség kérdése amúgy, Fricikém gyakran válaszol úgy a Most mit csinálsz drágám? kérdésre, hogy Örvendezek, anya.
Sajnos Abi baba nem hódol az olvas(tat)ás szenvedélyének, így mostanában Fricire is kevesebb mese jut, mert a kicsi az első adandó alkalommal kitépi a kezünkből a könyvet. Ha jellemeznem kéne olvasási szokásaikat, azt mondanám, hogy Frici falja a könyveket, Abi meg rágja őket.
De még mielőtt szentté avatnám saját magunkat, be kell azért vallanom, hogy laptopon a gyerek is nézhet rajzfilmet. Azt gondolom, hogy amilyen példát mutatok nekik, olyan példát fognak követni. Vicces az olyan szülő, aki csokit zabál a szobanövény takarásában, de a gyereke nem ehet édességet. Én édesszájú nem vagyok, de bevallottan netfüggő igen. Hogy ez mennyivel jobb, mint a tévézés? Valószínűleg semmivel, de azért abban a hitben ringatom magam, hogy mégis jobban meg tudom válogatni, hogy milyen információkat engedek az agyamba, meg a gyerekébe. Szerencsére Abi babát még nem köti le egyáltalán, Frici is csak esténként nézheti az apjával, amíg Abit altatom, meg akkor, ha betegszabadságon van, akkor azért kicsit többet.
Mindezek ellenére nem zárkózom el attól, hogy néhány év múlva karácsonykor családilag tekintsük meg az RBÖ-t (Reszkessetek, betörők! “összes”) a tévében, annak is biztos megvan a maga hangulata. 😀
