Ami a nagymamánál történik…

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a szülőkön kívül a legszerencsésebb esetben (értsd: élnek még, közel laknak, ráérnek, szívesen segítenek) a nagyszülők azok, akiknek az a megtisztelő feladat jut, hogy vigyázhatnak az unokáikra. Hogy ezt ki hogyan éli meg, az persze egyénenként változó, de a legtöbben édes tehernek nevezik az unokasereget, akiknek egy-egy látogatásuk alkalmával kétszer örül a nagyszülő: egyszer, amikor megérkeznek és egyszer, amikor eltávoznak a kölykök.

Nem csak arról van szó, hogy esetleg már nem bírják úgy a fizikai-szellemi megterhelést, amit a megállás nélkül rohangáló, hébe-hóba megpihenő, majd hat másodperc csendes tűnődés után unottan a nagyit nyaggató (Most mit csináljunk, mama?) unoka okoz, de bizony meg kell felelniük a szülők elvárásainak is. Mert a szülőknek vannak nevelési elveik, bizony! Nekem is volt nagyon sok még az elején, aztán a legtöbbjüket felülírtam, kompromisszumos megoldást dolgoztunk ki, vagy újakat léptettem életbe.

Talán kijelenthetem, hogy ha van választási lehetőség, akkor érthető okokból az anya inkább a saját szüleit “részesíti előnyben” az apai nagyszülőkkel szemben. Arra mondjuk még nem jöttem rá, hogy mik ezek az érthető okok, én egyszerűen csak így érzem belülről, hiába bizonyítja élő példák sora, hogy mindegyik nagyszülő képes volt embert faragni a gyerekeiből. Nevelési kérdésekről beszélni viszont nem könnyű. Kezdve azzal, hogy az ember nehezen tudja elképzelni a saját szüleit boldog kismamaként, vagy kispapaként, ahogy 20-30 évvel ezelőtt párás szemmel ölelték magukhoz a szorosan pólyába bugyolált gyermeküket, azaz minket. Nem tudjuk elképzelni őket, ahogy csecsemő-énünket pelenkázzák, etetik, büfiztetik, éjszakánként rázzák a kis popsinkat, hogy enyhüljön a hasfájás. És ha nem tudjuk ezt elképzelni, talán nem is hisszük, hogy képesek rá. Ennek ellenére rájuk bízzuk a csemetéinket. Akkurátusan elmagyarázzuk nekik, hogyan kell pelenkázni, merre álljanak a fodrok. A tejet, tápszert eszükbe ne jusson mikrózni, az végzetes lehet! Sapkát nyáron is adjanak rá! A nagyszülő görcsöl, gyöngyözik a homloka, jegyzetel. Már maga is kételkedik benne, hogy el tudja-e látni a picit. Tartanak egy próbapelenkázást, a nagyi ront, ennek ellenére megkapja a gyereket. Ahogy a szülők elhagyják a terepet, a nagyszülő fellélegezhet. Majdcsak megoldja valahogy! Legfeljebb bebugyolálja tetrapelenkába azt a kis popsit, arra talán még emlékszik.

Mi elég korán, két-három hónapos korában hagytuk először anyukámnál Fricit, talán ekkor még nem is volt olyan nehéz a helyzet. A szüleim egymás kezéből kapkodták ki a gyereket, éjszaka nem aludtak, hogy nézhessék, ahogy szuszog. Azóta, hogy kettő lett az unokákból és a dackorszak, meg az önálló akarat is megérkezett, kicsit nehezebb lett. Meg kellett ismertetni a nagyszülőkkel a napirendet és gyorstalpalót tartani nekik a szabályokból, nevelési elvekből. Ebéd után csicsika, fürdés után két rajzfilm, este nincs kakaó, lefekvés előtt rendrakás, kilenckor alvás. Egyszer, amikor három napig hagytuk náluk Fricit, négyoldalas használati utasítást mellékeltem a gyerekhez. Reggeli 7-kor, 30 ml vízhez egy kanál tápszer, tízórai 10-kor, nem szereti a sajtot, utána játszótér, ne engedd, hogy kavicsot egyen(!), stb. Ezt anyukám azóta is emlegeti különben, de becsületére legyen mondva, hogy akkor zokszó nélkül átvette az utasításokat és legjobb belátása szerint alkalmazta is őket.

Mivel rengeteget segítenek, idővel megbizonyosodtam róla, hogy a gyerekek jól érzik magukat náluk, szívesen mennek és lelkesen rámolják a hátizsákba a nélkülözhetetlen játékokat, egyszer elérkezett az a pont, amikor már el tudtam lazulni. Sőt, azóta már nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy nehezebb időszakban azzal az útravalóval hagytam ott egyiket-másikat, hogy nem érdekel ha nem vacsorázik, nem érdekel ha mesét néz és abba se hal bele, ha néha úgy jön ki a lépés, hogy kimarad a fürdés. Rájöttem, hogy ott nyugodtan lehetnek más szabályok, akár lazábbak is, attól még a gyerek pontosan tudja, hogy itthon mit szabad és mit nem, az más kérdés, hogy legjobb tudása szerint próbálja kijátszani őket. Az a fontos, hogy a gyerekeim szívesen menjenek oda és ha ez olyan apró cinkosságokat jelent, hogy nem mindig sikerül lefekvés előtt minden játékot a helyére tenni? Hát legyen!

fotó: telegraph.co.uk

Vagy hogy meccsidőben náluk csak csendkirályt, vagy pantomimjátékokat lehet űzni, esetleg együtt nézni papával a focit? Hát legyen!

fotó: assistante-maternelle.biz

A legfontosabb talán az, hogy ha valamilyen nevelési elvben el is tér a véleményünk, azt kulturáltan próbáljuk megbeszélni egymással, megoldást találni rá, és tiszteljük annyira a másik véleményét és egymást, hogy ne a gyerek feje fölött álljunk le vitázni arról, hogy mit engedjünk meg neki és mit nem és ne hiteltelenítsük el a másikat azzal, hogy fennhangon kétségbe vonjuk, felülírjuk az elveit! Én azt gondolom, hogy a lehetőségekhez mérten törekednünk kellene a boldog nagyszülő-unoka kapcsolatra, mert ennek a játéknak nincs vesztese. A gyerek új élményekkel gazdagodik, a nagyszülő feltöltődik (vagy előbb teljesen kikészül és miután kipihente a fáradalmakat, az emlékekből töltődik fel), nem is beszélve a szülőről, aki pihenhet egy kicsit.

Mi sem lehet ékesebb bizonyítéka ez utóbbi állításnak, mint a múltkori rövid kis párbeszédünk, egy végtelennek tűnő, boldog-szerelmes (és szigorúan gyerekmentes) pillanatban a férjemnek szegezett kapcsolatértékelő kérdésem és az ő erre adott romantikus válasza:

Én: – Neked melyik volt életed legboldogabb napja?
Férj: – Amikor először aludtak a nagymamánál a gyerekek.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold, vagy oszd meg másokkal is! A blog facebook oldalához itt tudsz csatlakozni és akkor nem maradsz le a legújabb bejegyzésekről, legfrissebb gyerekszájakról sem!