A minap rajtakaptam a férjemet, hogy a Káma-szútrát olvassa. Egyből elkezdtem kombinálni, hogy mégis mi lehetett az ok, amiért a szokásos Higgs-bozon kutatási eredmények, fizikai szemlék és egyéb ismeretterjesztő olvasmányai helyett ezúttal ezt a művet választotta. Mert ha baj van, azt meg kéne beszélnünk, nem? Értem én, hogy ennyi együtt töltött év után kell a változatosság, biztos érzi, hogy valami nem jó, csak nem jött rá, hogy mi, de ha mondjuk felvetette volna a problémát, akkor én egyből rávágtam volna, hogy nem az a gond, hogy megszokottá vált, ellaposodott a házaséletünk, hanem az, hogy nincs, köszönhetően a gyerekek vadonatúj szokásának, miszerint az utolsó fél 11-kor fekszik, az első meg 4-kor kel és még az éj folyamán is igényel egyikük-másikuk.
Szóval a Káma-szútrát olvassa. De nem úgy, ahogy a kedves olvasó gondolja: pápaszemmel az orrnyergén, csorgó nyállal alámerülve a “hatvannégy művészet” gazdagon illusztrált kötetében, nem, nem, hanem a mobilján, képek nélkül. Néha hangosan felnevet. Behallatszik a gyerekszobába, ahol két és fél órája kuksolok a sötétben. Altatok…
Később szó szerint idéz belőle: “Hindu szokás szerint, a férfi új feleséget vehet maga mellé még neje életében akkor, ha az asszony nehezen elviselhető természettel bír, vagy undort érez neje iránt, ha az asszony képtelen gyermeket szülni, vagy ha egymás után csak leánygyermeknek ad életet, esetleg a férfinek nem elég egy asszony.” Ebből különösen az első okra helyezi a hangsúlyt (hogy ugyanis elviselhetetlen vagyok), de a legmeggyőzőbb érv, bizonyos aduász, ami mindent visz, az az utolsó félmondat, csak így egyszerűen, hogyha neki nem elég egy asszony…
Miután meghallgattam párszor lelkes érvelését, úgy döntöttem, hogy valamit tenni kell az ügy érdekében még mielőtt a férjem önhatalmúlag többezeréves hindu alapokra helyezné a házasságunkat, úgyhogy én is elkezdtem olvasni a könyvet. Reméltem, hogy találok benne olyan dolgokat, amikre hivatkozhatok, mint a feleségnek járó jogok, de természetesen ilyesmiről szó nincsen, jobbára csak kötelességeim lennének, így inkább a szerelmi művészet gyakorlati elsajátítására összpontosítok.
A hálószobában olvasunk, az ágyunkban, térben és időben mégis egymástól függetlenül. A férjem a telefonján -amíg én a gyerekszobában altatok-, majd mire túl későn és nem túl lelkesen kicsámborgok onnan, addigra ő elalszik. Én is lefekszem, hogy aludjak néhány órácskát az első ébredésig -ami ugye mostanában 4 körül van-, hogy fitten-frissen játszhassak zöldhajnalban az álmatlanságban szenvedő gyerekkel, vagy, szerencsésebb esetben a Káma-szútrát olvasgathassam a fotelben, miközben kezét morzsolgatva, buksiját simogatva próbálom álomba ringatni a kicsit.
Sajnos még nem értem a végére, de nagyon jókat derülök rajta, érdemes elolvasni. És bizakodó vagyok a jövőre nézve: ez az állapot csak és kizárólag átmeneti lehet, olyan egyszerűen nincs, hogy a gyerekeknek kevesebb az alvásigényük, mint nekünk. Egyszer csak kidőlnek végkimerülésben és akkor, na akkor aztán eljön a mi időnk!
A facebook oldalamhoz itt csatlakozhatsz, nem fogod megbánni! -> www.facebook.com/rejtelmekblog
Szerencsére a több asszony, több anyóssal is jár, így nem sok férfi kockáztatja meg… 😉
Nagyon együtt érzek veletek, mi is hasonló cipőben járunk. Mire a most 6 éves lányunk végigaludta az éjszakát, megszületett a legkisebb, és ő bizony még egyelőre a” tovább tartson az altatás, mint maga az alvás” elvét vallja. Azért eddig még mindegyik gyerkőcünk megtanult aludni, már csak hónapok kérdése és visszaszokhatok én is az éjszakai alvásra, (vagy másra). A finisben vagyunk, ezt már ki kell bírni valahogy.