Sokáig voltunk csak mi hárman egymásnak tesómmal meg anyukámmal. Később szerencsére lett új “apukám”, de még így sem túl nagy létszám ez egy családnak. A nagyszüleim sajnos régen meghaltak, a nagybátyámék pedig elég messze laknak. Lehet, hogy pont azért, mert nekem ilyen kevés rokonom van, gyerekkorom óta irigykedtem azokra az ismerőseimre, akiknek sok testvérük volt, vagy nagy, nyüzsgő rokonsággal voltak körülvéve.
Aztán egy napon, a férjemnek köszönhetően bekerültem egy igazi nagy családba. De olyanba ám, amire még az “olaszos” jelző is enyhe kifejezés! Eleinte nem fogtam gyanút. A férjemnek egy testvére van, ez nem mondható túl soknak, de néhány együttjárós hónap után, az első közös karácsonyunkon rádöbbentem, hogy nem számoltam az első generációval, az akkor még csak leendő anyósommal és a három bátyjával. És az ő feleségeikkel, valamint a házaspáronkénti két gyerekkel, a gyerekek házastársaival és a gyerekek gyerekeivel, meg a tiszteletbeli rokonokkal. Alsó hangon 35 fő…
A helyzetet súlyosbította az a régi családi hagyomány -amely eredete Zsuzsirokon szavaival élve olyan régi időkre vezethető vissza, amikor én még a csattogós lepkét tologattam a játszótéren-, hogy a közös karácsonyt a mi házunkban tartjuk. Persze amikor én a 2007-es ünnepélyen debütáltam, akkor ehhez a házhoz nyilvánvalóan még semmi közöm nem volt, anyósom és a férjem laktak itt két külön lakrészben, de a hagyomány az hagyomány: a családi karácsony pedig kiváló alkalom arra, hogy a második generáció (a húszas-harmincas-negyvenes korosztály) házasságfóbiás, linkeskedő tagjai bemutathassák aktuális szerelmüket az inkvizíci izgatott rokonoknak.
Mi tagadás, nem kicsit (ámde nagyon) stresszes ez a szituáció az újoncoknak. Vannak ugyanis íratlan szabályok. A tökéletes megjelenés a minimum. Hölgyeknek nem szerencsés a nadrág, legyen inkább szoknya, csinos, a férfi ingével színharmonizáló blúzzal. Magassarkú cipő harisnyával, nem ám filcpapucs, akkor sem ha te otthon vagy. Leheletnyi smink. Néhány tucat karácsonyi dal és ima szövegkönyv nélküli ismerete elengedhetetlen, míg a harmadik generációnak nagyóvodás kortól a Kivágtak egy fenyőt című vers elszavalása kötelező. Ilyennek láttam én először ezt az összejövetelt, sőt, bevallom őszintén, felületesnek, álszentnek tartottam. Nem értettem, hogy miért kell ez a színjáték. Miért nem lehet egy farmerben meg pólóban körbeülni az asztalt és úgy megebédelni? Miért zavart haza anyósom az első karácsonyunkon átöltözni, miért kell az öltözködésfóbiás férjemnek is csinos inget felvennie, miért kell pohárból inni a sört és miért szörnyülködnek ha nincsen fagyöngymintás szalvétánk?
Az első alkalom nem jól sült el. Úgy éreztem, hogy idegen ez a család, nem tartozom közéjük. A férjem is hasonlót érezhetett (bár nem tudta megmagyarázni), előjöttek régebbi emlékei, ő is nehezen kezelte a jelenlétemet, talán a hozzáállásomat sem értette. Amikor vége lett a nagy családi karácsonynak, még az éjjel összepakoltam és elköltöztem.
Februárban mentem vissza, de akkor már örökre. Utána nagyon sok családi rendezvényen vettünk részt, mert ugye ünneplésre (és evésre és ivásra meg éneklésre) mindig talál okot a família: születésnap, névnap, esküvő, gyermekszületés, házassági évforduló, nyárköszöntő, nyárbúcsúztató, telihold, félhold, szerda… és fokozatosan megszerettem ezt a nyüzsgő sokaságot. Megértettem, hogy a külsőségekkel egymást és az ünnepet tiszteljük meg és elkezdtem csodálni ezt a fajta összetartozást. Évről-évre egyre nagyobb lelkesedéssel vártam a bulit. Jöhetett hozzánk a rokonság akkor is, amikor két hónapos volt a kisfiam, amikor terhes voltam a kicsivel és ezentúl is jöhetnek majd mindig, mert ez egy irigylésre méltó hagyomány, amit ápolni kell! És őszintén várom, hogy talán már idén elszavalja a fiam a családi verset.
Sőt, annyira megirigyeltük az “öregeket” ezért az összetartásért, hogy két évvel ezelőtt hagyományteremtő jelleggel megtartottuk az első “Unokatesóbuli” elnevezésű rendezvényt, melyen szigorúan csak a második generáció tagjai vehetnek részt (külön engedéllyel kiegészülve anyjukhoz ragaszkodó harmadik generációs csecsemőkkel). Az első alkalom fergeteges buli volt Szentendrén, a második sógoréknál volt, az ideit pedig nemrégiben tartottuk itt nálunk. Az összejövetelek nem titkolt célja alkalmat nyújtani az ivásra a rokoni kapcsolatok ápolására. Mi bónuszként egy éneklős játékkal emeltük az est fényét, a szenzációs hangulatot pedig kismillió vállalhatatlan fényképpel dokumentáltuk, amiket érthető okokból nem oszthatok meg veletek. És hogy jövőre mit tervezünk? Reszkess, Hollandia, tavasszal ugyanis ott lesz a találkozó az egyik kint élő rokon tiszteletére, bár a beleegyezésére (nem, nem a meghívására, arra nincs szükségünk) még várunk…
A hangulat hasonló, csak mi háromszor ennyien vagyunk 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: