Mindig is elképedtünk azon a férjemmel, hogy ausztriai síeléseink során a hegyről lefelé csúszkálva gömbvillámként száguldozó helyi óvodások hagynak minket maguk mögött egy szempillantás törtrésze alatt. Amíg nem volt gyerekünk, csak ámuldozva néztük őket, mióta vannak, azóta pedig próbálunk rájönni a titkukra. Vajon hogy csinálják?
Idén még nem készültem Frici élsportolói előmenetelét megalapozni, gondoltam ismerem én eléggé a fiamat, látatlanban a nyakamat teszem rá, hogy nem lesz kedve kipróbálni a síelést és különben is egész héten hisztizni fog, hogy hideg a hó.
Első nap elkísértük a kölcsönzőbe az egyik családot, mert a hároméves kisfiuk eléggé be volt sózva síügyileg, eltökélt volt a nagy feladatra, hogy ő itt és most megtanul síelni. Fricikémet is megkérdeztük persze, hogy nyitott-e erre a kellemes téli sportra, mert akkor mi is bérelnénk neki sícuccot, de természetesen elutasító volt. Ekkor én már elővettem a na-én-ezt-borítékoltam-nézésemet, mellyel jelentőségteljesen férjemre pillantva tudattam vele, hogy nem hiába én vagyok ennek a gyereknek az anyja, ismerem minden rezdülését, hát nem megmondtam, hogy nem fog… – és ekkor Fricikém csendesen félbeszakította elbizakodott metakommunikációmat, hogy szeretne ő is sílécet.
Így lett a gyereknek léce, bakancsa és bukósisakja, hogy nem sokkal később a teljes menetfelszerelést magára öltve tehesse meg az első csúszásokat az apjával. Mikor már úgy láttuk, hogy fog ez menni, és még a lelkesedése sem csappant, bepofátlankodtunk a helyi babapályára, ahol az osztrák gyerekek tanulnak síelni úgy nagyjából ülő- és mászókorukban. Éppen ebédszünet volt, így felhőtlenül randalírozhattunk lelkes csemetéinkkel.
A második napon annyira felbátorodtunk, hogy beírattuk a gyerekeket a sítanodába. Bevallom, kíváncsi is voltam az osztrák módszerre, gondoltam, hogy tudnak valamit, amit mi nem, hiszen tele a pálya kamikaze módon síelő bölcsődésekkel, na, mondom, most ellessük a tudományt! Felvonult hát a csipet-csapat, Frici a hároméves gyűjtőcsoportba került a velünk utazó -síelésért konstans lelkesedő- magyar kisfiúval együtt. És már az első percben megtudtuk a titkot!
A legfelületesebb szemlélődőnek is feltűnhetett ugyanis, hogy az osztrák gyerekeket úgy bedobták a tanodába a szüleik, hogy vissza se néztek apró kis csemetéikre miközben csörtettek a sífelvonók felé, hogy felhőtlenül síelhessenek abban a két órában, amíg a gyerek megtanul(!) síelni. A gyerek sír. Az érzékenyebb lelkű osztrák szülők a pálya szélén álldogálnak, mondjuk háttal, vagy mással beszélgetve, esetleg kisebb gyerekeiket pátyolgatva, míg a háromévesük a sísuliban bőg. Taknya-nyála-könnye egybefolyik két órán keresztül.
A magyar szülőt onnan lehet felismerni, hogy a gyermeke nem sír, viszont nem is hajlandó az oktató kezét megfogni, utasításait követni. Saját szülőjébe görcsösen kapaszkodva úgy-ahogy elvan a többiek között. A magyar szülő nem hagyja őt magára, mert akkor a magyar gyerek sír. Meg hát nem is érti szegény, hogy mit mond az a csúnya oktatónéni és nem is jó így sokkolni a gyereket, még a végén örökre megutálja a téli sportok királynőjét… ja, nem , az a jégkorcsolya, akkor meg a királyát, na. Fricikém nagy duzzogva megcsinált néhány feladatot, de egy óra után megmakacsolta magát és a második órán már nem vettünk részt.
A harmadik napon egyáltalán nem volt kedve síelni, éppen csak felcsatoltuk a lécet, aztán csak üldögélt benne egy órát, semmi értelmét nem láttam erőltetni. Mindeközben az osztrák gyerekek közül már egyik sem sírt és szépen követték az oktatók utasításait.
A negyedik napon Frici újra lelkes volt, így magánoktatás keretein belül (értsd: az apjával) csúszkált a tanulópálya mellett.
Ezalatt az osztrák gyerekek rajtszámmal a mellkasukon sílesikló-versenyen indultak, ahol az oktatók hangosbemondón közvetítették az eseményeket a jelenlévő mindegy 50-60 fős szurkolótábornak.
Az ötödik napon találtunk egy másik oktatópályát, ahova beengedtek minket anélkül, hogy befizettük volna a gyereket mivel egy lélek sem volt rajtunk kívül, ezt már nagyon élvezte. Egyedül felvonózott a varázsszőnyegen, ügyesen csúszkált, kanyarodott.
Az osztrák gyerekekkel aznap nem találkoztunk, de gondolom a fekete pályák valamelyikén bukkanhattunk volna rájuk.
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: