Bár még mindig csak iterálunk a bölcsiből hazafelé történő gyerektranszportálás legmegfelelőbb módjához, úgy tűnik, hogy megtaláltam a nekünk való megoldást.
Kezdetben volt ugye a sírva buszozás. Ezt nagyjából egy hétig bírtam idegekkel, aztán osztottam-szoroztam és a legkézenfekvőbb utat választottam, ami a gyalogszert jelentette. Nekem ez azért logikus, mert én ahova tehetem, gyalog megyek, egy olyan laza kocogó tempóban (ide érve az olvasásban anyukám néma tiltakozásba kezd, mert szerinte az a tempó nem kocogó, hanem sprint, de ne térjünk el a tárgytól). Miután a gyerekeimet nem éreztem képesnek a táv (közel 2 km) gyalogos megtételére, némi segédeszközre, konkrétan egy háromdarabos járműparkra támaszkodtam. Nem gondoltam, hogy feltűnő lennék, ahogy nap mint nap tolom az üres babakocsit a ráaggatott járművekkel a bölcsőde felé. A tapasztalatlanoknak fel sem tűnt, hogy nincs benne gyerek, a rutinos anyák pedig néma együttérzésükről biztosítottak.
A menetrend a következő volt: megérkeztem a gyerekekért a karavánnal, lelkesen felpattant ki-ki a maga sporteszközére, majd vérmérsékletük és fáradtságérzetük függvényében előbb vagy utóbb mindketten a babakocsiban kötöttek ki.
Frici becsületére legyen mondva, hogy nagyon sokszor végignyomta biciklivel a távot, Abi viszont nagyjából 50 méter után bekéredzkedett a babakocsiba. Eltelt így 2 hónap és a november-decemberi hideg, szemerkélő eső ellenére mi sosem fáztunk és mindig örültem neki, hogy legalább levegőznek, mozognak egy kicsit. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor jöttünk busszal haza ebben az időszakban.
Múlt hónapban viszont megvilágosodtam (ez a január nekem a megvilágosodások időszaka volt, elég sok világmegváltó gondolatom támadt). Szóval egy szép januári délutánon rádöbbentem arra, hogy Abi kinőtte a kisméretű kotor-motorját, és lehetséges, hogy ezért nem szeret vele menni, mert minden hajtásnál vállon üti magát a térdével, így rövid egyezkedés után Fricikém lemondott metálszürke nagymotorjáról a kishúga javára, aki lelkesen birtokba is vette azt.
Az első alkalom, hogy a két gyerek saját járművel tette meg a hosszú, egészen pontosan 1,83 km-es hazautat, másfél óráig tartott. Mobilos alkalmazással mérem a távot, másodjára már egész jó időt futottunk (1 óra 3 perc 29 másodperc), ez volt egyébként az eddigi rekordunk. Nagyon megdöbbentett, hogy Abi már elsőre teljesítette a távot, másodikra meg úgy kellett utána szaladnunk, végig ő ment elöl. Be kell vallanom, hogy Frici többször is megállt duzzogni, de aztán életet lehelt magába, nyilván nem akart Abi mögött végezni. Hihetetlen ennek a kislánynak a kitartása, eltökéltsége és a makacssága is. Vajon kire ütött???
Mindnyájan élvezzük ezeket a hazautakat, jókat nevetünk, beszélgetünk közben, érzik ők is, mennyire jót tesz a mozgás, a szabad levegő, hogy az esős időben sem kell buszra szállnunk, hiszen belegázolhatnak a létező összes pocsolyába a biciklivel -anya megengedi-, csak a lábukat kell felemelni, mert az átázott cipőt nem szeretem, de a hátközépig összesározott kabát a személyes kedvencem. 😀
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is!
