Fricivel tornaórára járunk. De ne ilyen kis gagyi zenés-mondókás tornára gondoljatok ám (ami amúgy tök jó, de már Abi is kinőtt belőle), hanem komoly, 60 perces tornász foglalkozásra! A Fradiba.
Úgy kerültünk oda, hogy múltkor Abi itthon volt és elvittem Kerekítőre, ahova néhány hónapos koruktól kezdve jártam velük. Szerették nagyon, nekem meg mindig is szimpatikus volt a foglalkozásvezető (óvodapedagógus, edző és nem mellesleg négygyermekes anyuka), és ő kérdezte a mondókázás után, hogy nincs-e kedvünk kipróbálni a tornát is, amit ő tart. Engem meg mostanában eléggé foglalkoztat az, hogy Fricikémmel lassan játékosan meg lehetne ismertetni a sportot, akármilyent, célszerűen amire majd az óvodában lesz lehetőség. És erre jön egy ilyen véletlen! Nincs túl messze, a gyerek ismeri az edzőt (Fricinél ez a legkényesebb, hogy elfogadjon valakit), úgyhogy gondoltam kipróbáljuk.
Már az első óra is felülmúlta a várakozásaimat. A foglalkozás első felében egy kis teremben voltak a gyerekek (összesen négyen), ott volt a melegítés, meg játékos feladatok: bóják kerülgetése, átugrálása, szaladgálós játékok (tapsra szoborrá válni, stb.), bordásfalra felmászás, zsámolyon ugrálás, alacsony gerenda alatt átbújás. Frici persze nem oldódott fel, szinte végig kellett fognom a kezét, úgy szaladtunk együtt, kivéve a gerendánál, mert az alá végképp nem fértem be.
Utána átmentünk az igazi nagy tornacsarnokba, ahol a profik is edzenek. Hát én teljesen elájultam, úúúúgy kipróbáltam volna minden egyes dobbantót, ugrálószőnyeget, elvarázsolt a hely! A sógornőm itt ne röhögjön kérem túl hangosan (hogy persze, inkább a félmeztelen tornászfiúk varázsoltak el), köszi. A gerendán kezdtek, ahol szépen végigsétált Frici a kezemet fogva, de amúgy teljes biztonsággal, simán végig tudott volna menni egyedül, de nem akartuk frusztrálni. A végén be lehetett ugrani a hatalmas szivacsos árokba, hát attól minden gyerek odáig volt. Ez után az ugrószőnyegen csináltak feladatokat, majd dobbantóztak, minden egyes feladat után szigorúan megmártózva a szivacstengerben.
Én, aki ugyebár az anyja vagyok ennek a szőke kis golyófejűnek, száz százalékos biztonsággal állítom, hogy a gyerek élvezte a foglalkozást. Láttam rajta, hogy ha nem kéne görcsösen ragaszkodnia az imázsához (tudniillik, hogy összevont szemöldökkel, kívülállóként szemlél minden újdonságot), akkor végig fülig ért volna a szája, így viszont mindig fegyelmeznie kellett magát, ahogy rajtakapta a száját, hogy a füle felé kanyarodik.
Délben már lelkesen mesélt róla az apjának, meg úgy egész nap emlegette, másnap (miután sikerült kimásznia az ágyból az izomláztól) szintén szívesen beszélt róla és kikérte magának, hogy “lekistornászoztam”, mert ő már nagy tornász… Reggelente a bölcsibe menet szükségesnek érzi felmászni minden padkára, szegélyre, hogy gyakoroljon, ügyesedjen. És valóban!
A második alkalommal már egyszer sem kellett fognom a kezét, persze az elején kérte, hogy fussak mellette, de amúgy egyfolytában teli szájjal röhögve szaladgált a kisteremben, ügyesen figyelt, hogy mi a feladat, igyekezett utánozni a többieket (összesen hárman voltak), sokkal magasabbra mászott a bordásfalon, mint a múltkor, simán végigoldalazott 6 bordásfalat, nagyon büszke voltam rá. A nagyteremben egyből végigment segítség nélkül a gerendán! Persze a többieknek -úgy értem a “gyakorlott” tornászoknak- ilyenkor komolyabb feladatok vannak, pl. lábujjhegyezés, forgás a gerendán, de az a jó, hogy mindenki a saját szintjén tud sikeres lenni. Végigkoncentrálta a 60 percet és látványosan fejlődött a múltkorihoz képest. Na nem arra gondolok, hogy már megkerestek a profiktól, hogy leigazolhassák (de mondjuk néhány év múlva miért ne?), hanem arra, hogy már bízott annyira magában, hogy nélkülem is végigmenjen a szeren, csinálja a feladatokat, urambocsá élvezze is őket!
******
Ma volt a harmadik alkalom. Félidőben jöttünk el a tornateremből, mert Frici nem volt hajlandó semmit sem csinálni. Nyilván nem befolyásolta pozitívan a lelkesedését az, hogy reggel negyed 6-kor kelt és olyan fáradt volt, hogy majdnem elaludt a zsámolyon. Így nem akartam erőltetni, örökre elvenni a kedvét a tornától, mert még mindig meg vagyok győződve róla, hogy tetszik neki, ma is nagyon készült rá, hogy megyünk. A jövő hetet kihagyjuk, mert helyettesítés lesz, de azért utána még teszünk egy próbát. 3 és fél évesen szerintem már nem olyan pici a rendszeres sporthoz. Ti mit gondoltok? A ti gyerekeitek sportolnak-e és ha igen mikor kezdték?
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: