Mint azt biztosan észrevettétek, lassan fél éve VIP jelzést kapott a blogom. Azért jelentkeztem a programba, mert kecsegtettek minden földi jóval, bíztam is benne, hogy az olvasótáborom ízibe’ megduplázódik (amúgy tényleg), ráadásul kiemelik az írásaimat az nlc-n, a cafeblogon, de szerepeltem már a hir24, a startlap és a babaszoba oldalain is. És akkor még nem is említettem az egyéves magazin-előfizetést, aminek a kézbesítése némi technikai malőr folytán picit késve ugyan, de ebben a hónapban végre megkezdődött.
Eddig két workshopot is tartottak a VIP bloggereknek, amire nekem először persze eszem ágában sem volt elmenni, mondván nem való ez nekem. Főleg nem akartam a gyerekfelvigyázós nagyikuponokat egy ilyen eseményre ellőni, aminek kétes a kimenetele, és gyanítható volt, hogy hazaszaladok 5 perc után. Aztán mégiscsak felülkerekedett bennem a kíváncsiság, nem is igazából a workshop iránt, hanem a lehetőség miatt, hogy szépen felöltözve hasonló érdeklődési körű, vélhetően normális emberekkel találkozhassak. Hát mégis hol van nekem ilyenre lehetőségem? Legutóbb épp egy éve voltam egy hasonló rendezvényen, ami ugye nem ma volt (katt ide: Azt játszom, hogy dolgozó nő vagyok). Családi vállalkozásban dolgozni éppen ezért sem olyan szuper dolog, mert a szüleimen kívül nem nagyon vannak más “kollégáim”. 😀 Szóval fontolgattam a dolgot, mert mégis mi van ha találkozom néhány jó fej anyukával/nővel, facebook-azonosítót cserélünk (ezt a telefonszámcsere helyett írtam, gondolom a kétezertízes években már ez a menő) és akár még barátokra is találhatnék.
Éppen ezért egy nappal az első tanfolyam előtt úgy döntöttem, hogy elmegyek. A férjem becsületére váljék, hogy önként jelentkezett gyerekfelvigyázónak, így nem kellett anyukámat terhelni. Picit aggódtam csak, hogy minden rendben lesz-e, mert Abit el kellett délben altatni és mi van ha pelenkázásra kerül a sor, vagy nem hajlandóak enni és különben is mit fognak enni (és ha éhen halnak?) na mondom, tényleg csak egy picit aggódtam, de hamar túllendültem ezeken a kérdéseken.
Az első tanfolyásra közel 60 “VIP blogger” érkezett, többen vidékről jöttek fel. Érdekes volt így találkozni velük, mert a többség blogját látásból ismertem, de sokszor meglepődtem a személyes találkozáskor, nem olyannak képzeltem el az adott illetőt, amilyen valójában. Amúgy tökre jellemző rám, hogy az a néhány emberke, akihez úgy direkt odamentem ismerkedni, mert ránézésre meg a workshopos megszólalásaik alapján szimpatikusnak tűntek, egytől egyig főzősblogosok voltak, én meg ugye beismerten nem vagyok egy gasztropillangó, de azért tudtunk dumálni – minden másról. Büszkén kijelenthetem, hogy az én blogomról egyetlen, a helyszínen velem kommunikációba keveredett blogger sem hallott még soha életében, így fellélegezhetek: kiválóan működik tehát a NASA-val közösen kifejlesztett, rejtőzködésre irányuló marketingstratégiám, csak így tovább a jövőben is, vállveregetés magamnak. 😀
A második alkalomra már egyértelmű volt, hogy megyek és a hónap férje (=Zoli) ismét bevállalta a gyerekeket. És hogy hogy boldogult velük? Egyedül fel- és átöltöztette őket, elmentek kirándulni, sütött-főzött, pisiltetett-kakiltatott, altatott. Nos, lehet, hogy ez más férjeknél normális tevékenység, én viszont legszívesebben szaladnék valami emlékérmet gravíroztatni az enyémnek.
Ráadásul még érdeklődést is színlelt, hogy mégis hogy tetszett a tanfolyam. Mondtam, hogy sok dolgot megtudtam, például arról, hogyan népszerűsítsem a facebook oldalamat. Mire az én férjem nagy okosan hümmögött egyet, majd feltette a millió dolláros kérdést: hogy miért is akarom én, hogy népszerű legyen a facebook oldalam??? Mert az oké, hogy az olvasó azért csatlakozik, mert szeretne első kézből értesülni az új bejegyzésekről, meg sok a gyerekszáj, egyperces kis történetek, fényképek, de nekem mi a jó ebben? És én erre nem tudtam válaszolni… Sem akkor, sem később, viszont azóta sokat gondolkodtam rajta. Nyilvánvaló, hogy sosem fognak tízmillióan olvasni és hogy soha egy fillért sem fogok látni az írásból, de mivel szeretek írni, ezt hobbinak fogom fel. Viszont tegnap, miközben egy olvasóval váltottunk pár üzenetet, rájöttem az okára: mert jó érzés tudni, látni, hogy kik olvasnak! Ha rápillantok az újonnan csatlakozók profilképére, öröm látni a sok kisgyerekes anyukát, meg nagymamát, a sok (egyelőre) gyerektelen fiatalt, sőt, a férfi olvasókat is! Így picit úgy érzem, mintha ismernélek benneteket, még személyesebbnek érzem így a blogot. Örülök, hogy mindnyájan jól érzitek magatokat itt és a facebookon is és köszönöm a sok-sok lájkot, megosztást és pozitív visszajelzést! Remélem még sokáig tudom folytatni.
Ha tetszik a blog, a facebook oldalamhoz ide kattintva tudsz csatlakozni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: