Az apróbetűs részről

Nem tudom, hogy más nők hogyan vágnak neki a terhességüknek, én megmondom őszintén, hogy a boldog tudatlanságot választottam. A védőnővel csak akkor találkoztam, ha már éreztem, hogy különben az orromra koppintana, amúgy meg az orvosomnak tettem fel a felmerülő kérdéseimet és igyekeztem távol tartani magamat azoktól a nőktől, akik egy-két-iksz gyerek kihordásának és megszülésének a tényétől vezérelve felhatalmazva érzik magukat arra, hogy boldog, várandós kismamákat ostromoljanak az átélt borzalmaikkal. Volt egy leheletvékony könyvem a terhesség 40 hetéről: 40 fejezet, képekkel illusztrálva, hogy miként fest a magzat és hogy mekkora lehet az adott pillanatban. Ezt kedvtelve nézegettem esténként, folyton előre lapozva, hogy a következő hétre már mekkorát fog fejlődni az én picikém. Örököltem én több “terheskönyvet” is, de azon kívül, hogy megpróbáltam megérteni a testem változásait, nem érdekeltek az apróbetűs részek. Hasznosabbnak láttam végre elolvasni A Gyűrűk Ura trilógiát és újraolvasni az összes Harry Pottert, mert sejtettem, hogy gyerek mellett már nemigen lesz lehetőségem folytatni korábbi életvitelemet, hogy úgy olvassak el bármilyen hosszú könyvet is egy-két nap alatt, hogy reggelizés közben a müzlis doboznak támasztva, buszon ülve, séta közben magam előtt tartva, meg úgy egyáltalán minden alkalmas másodpercet kihasználva belemerülhessek az olvasmányomba.

Problémamentes terhességre rendezkedtem be: normálisan étkeztem, sokat sétáltam, a 5. hónapig biciklivel jártam a munkába, majd 6 hónapos terhesen egy szerencsétlen lépés miatt csuklótól vállig begipszelve is vidáman szobabicikliztem és könnyű szülésre számítottam. Én úgy működöm az életben, hogy mindenről feltételezem, hogy sikerülni fog, ha igazán akarom, ha pedig nem sikerül, akkor meggyőzöm magam, hogy nem is akartam annyira igazán. Éppen emiatt a hozzáállás miatt meg sem fordult a fejemben, hogy bármilyen nyavalya, ami úgy általában a terhesség kapcsán előfordulhat, nálam is felmerülhet. Nem foglalkoztam tehát a terhességi cukorbetegséggel, visszerekkel, magas vérnyomással és szerencsére egy-két apróbb altáji fertőzéstől, meg az utolsó hetek hát-, derék- és egész testet átjáró fájdalmától eltekintve simán megúsztam az egészet.

Egy dologgal nem számoltam csak: azzal, hogy ezentúl mindig ki leszek szolgáltatva egy folyton visszatérő, a lehető legkellemetlenebb helyen lévő, apró, de annál sunyibb kis nyomorúságnak, amit nem akarok nevén nevezni, becézzük tehát aranyos kis barátunknak, mely érként végződik. Volt régen egy olyan reklám, hogy “Végre kimentek a férfiak, most már nyugodtan beszélhetünk a hüvelygombáról”, vagy valami ilyesmi. Na, szerintem most már kimentek a férfiak, de legalábbis abbahagyták az olvasást, úgyhogy akkor vágjunk bele! Előrebocsátanék annyit, hogy most jöttem a kórházból, leszedáltam magam fájdalomcsillapítóval és igyekszem a rettenetes részeket mellőzve sztorizgatni, amíg el nem alszom.

Amikor -egy hét hasztalan kezelés után- jelentkeztem az sztk-ban, már sejtettem, hogy ez alkalommal nagy baj van. Szokásomhoz híven igyekeztem poénosra venni a figurát, már előre röhögtem a rendelőben, hogy ebből milyen vicceset fogok írni, ismét egy orvosos történet, hurrá! Mindenképpen el akartam sütni, hogy fodrászhoz is elmentem figyelemelterelésképpen, hátha a doki akkor a hajamat nézi majd és nem a fenekemet. Cikáztak a címek a fejemben, de aztán a doki elkezdett tűkről meg metszésekről beszélni és akkor belém fagyott a sztori. Pedig még háttérmunkát is végeztem, utánanéztem ugyanis az interneten, hogy mire számíthatok majd a rendelőben: aszongyahogy “a proktológiai (aranyér) vizsgálatot a legkevésbé kellemetlen és a szemérmet legkevésbé bántó bal oldalfekvő helyzetben és a hashoz felhúzott térdekkel végezzük. Nagyon fontos a vizsgálat és a kezelés alatt a testi-lelki ellazulás…” (forrás: www.aranyer.com). Igazán nem értem, hogy miért pont a bal oldalamon fekve kéne magam a legkevésbé kiszolgáltatottnak éreznem, tapasztalatból mondom ugyanis, hogy szerintem marhára mindegy az oldal (itt egy kicsit erősebb szót akartam használni, de írásban nem szívesen káromkodom), ennél kínosabb dolgot nehezen tudok elképzelni.

Másnap elmentem a kórházba, ahol a sebészeten átéltem a nagybetűs Iszonyatot. Nekem tényleg könnyű szüléseim voltak, nemcsak az idő szépítette meg őket és eddig azt hittem, hogy a gátseb összevarrásánál nincsen szarabb dolog a világon, de bebizonyosodott, hogy nem vagyok tévedhetetlen. Hiába mondta Fricikém, hogy majd ne sírjak, nem fog fájni, csak egy pici szuri lesz, nos ez nem így történt, mert a szuri hatalmas volt, akárcsak a fájdalom. Ma is voltam, ma ugyan injekció nélkül, de tovább dolgozott rajta a doktornő. Ha holnapig nem javul, megint injekció és megint vágás… Ez van, túlélem, és mint mindenben, ebben is csak a pozitívumot látom és keresem. Egyszer már írtam, de ezt nem lehet elégszer elmondani, hogy mekkora szerencsém van a családommal: hogy élnek, itt vannak, akarnak és tudnak nekem segíteni, hogy két kisgyerek mellett is megtehessem, hogy háborítatlanul pihenek két napig.

Ha ilyen támogató háttér mellett is panaszkodom, az már luxusnyaff kategória – hogy egy fórumtársamat idézzem.

Ti hogy álltok az apróbetűs résszel? Panaszmentes vagy panaszos terhességetek volt? Hatással voltak/vannak az átélt kellemetlenségek a további gyerekvállalásra?