Elmondom, mi a bajom.
Meghallgat.
Majd azt mondja, hogy nem érti mi a bajom…
Ismerős? Vagy te tökéletes házasságban (kapcsolatban) élsz? Mert én tökéletlenben és meg vagyok győződve róla, hogy tökéletes nem létezik, csak kompromisszumos. Aztán persze ha épp a párkapcsolati szinuszgörbénk mélypontján vagyunk, akkor valahogy mindig ezek a korábban épphogy csak elfogadhatónak ítéltetett tulajdonságok erősödnek elfogadhatatlan mértékűvé. Ő nem beszél. Nekem meg rossz kedvem van és beszélgetnék. Persze, tudom azt, amit a házasságkötésünkkor is tudtam, hogy mi mindig is hárman voltunk és leszünk ebben a kapcsolatban: ő, én és a harapófogó. 🙂
A hullámvölgyekből kikászálódni nem könnyű, de talán elmondható, hogy az a jó házasság, ahol ismerik a módját a feltöltődésnek: mozi kettesben, egy gyertyafényes vacsora, egy átbeszélgetett éjszaka, közös családi bevásárlás egy hipermarketben… Igen, ilyen is van. Évek óta nem bírjuk megemészteni, hogy vannak olyan emberek, akik élvezik a bevásárlást, pedig hajaj, mennyien vannak! Mi most próbálgatjuk a házhoz szállításos módszert, annyira utáljuk az egészet. Szóval nekünk egyik sem… A közös futás viszont annál inkább! Ez a mi kis teszkógazdaságos boldogságunk. Péntek délutánonként a gyerekekért a szüleim mennek a bölcsődébe. Munka után fogjuk a futócipőt (meg egymás kezét), a vizslát meg a pórázt és bevetjük magunkat a kiserdőbe. Nem kell beszélgetni, mert ugyanazt érezzük, látjuk és gondoljuk. Megnyugszunk és boldogok vagyunk. És nem, nincsen lelkiismeret-furdalásunk, hogy a gyerekek nélkül éljük meg ezt a pillanatot. Nekünk ez kell, hogy közel kerüljünk egymáshoz, másoknak meg más.
Figyelem az embereket. Szeretem őket megbámulni, kitalálni, hogy milyen életük lehet, mennyire boldogok. Nem a “celebekre” gondolok, hanem a hétköznapi emberekre. Barátokra, ismerősökre, szomszédokra. Az, hogy megfigyelünk másokat (na jó, főleg én, tulajdonképpen a férjemet valószínűleg hidegen hagyja mások élete), segít elhelyezni a saját kapcsolatunkat is egy tízes skálán. Mert hiába foglalkozik Kovács apuka sokat a gyerekekkel, ha közben reggel 8 előtt nem képes kikászálódni az ágyból és Papp anyuka is lehet akármilyen kiváló háziasszony, ha egy mezei állatkertezés előtt is két és fél óráig pakolja idegbetegen a családi túlélőfelszerelést. Én nem bírnék ilyen emberrel élni – biztosítjuk egymást mások furcsaságait megvitatva a férjemmel, buzgón felemlegetve egymás jó tulajdonságait, hogy te legalább korán kelsz, te pedig tizenöt perc alatt képes vagy az egész házat bebőröndözni a családi nyaralás előtt.
Van egy kép a házasságokról, amit a külvilágnak kommunikálunk, meg van a valóság. De miért igyekszik vajon az ember jobbnak feltüntetni a saját életét, mint amilyen? Miért kell megjátszani a szuperfeleséget, szuperanyát, meg szuperférjet, hogy aztán kiderüljön, hogy a szuperházaspár párterápiára jár, szuperanyu meg úgy ordít otthon a gyerekeivel mint a sakál? Kirakatházasságban élni, közben meg külön ágyban aludni? Barátoknak hencegni, pletykálni? (Te tudtad, hogy Józsiék minden este szexelnek tíz év házasság és négy gyerek után is?) Mostanában sokat foglalkoztat ez a kérdés, a gondolataimat pedig, már amennyire lehetséges, igyekszem a férjemmel is megosztani. De nem vesz komolyan…
Múlt héten egy barátnőmmel találkoztam, közben rám telefonált és a kirakatházaspárokat kifigurázandó, kuncogva felszólított:
-Mondd azt, hogy mi hetente háromszor szoktuk! Jó? Kevesebbet semmiképp ne mondj!!!
😀
Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol naponta gyerekszáj, vizslafotó, vagy leharcolt feleség rovatokkal várlak.
Kommentek