Napok óta nem alszom. Röhej, hogy az egyik már három és fél, a másik meg kétéves és még mindig ezerszer kellek nekik éjjel. Ők fáradtak, én fáradt vagyok, ők hisztiznek, én hisztizem. Frici itthon van a héten és kiborít. Mindenért ordít. Kiabálok, hogy ne kiabáljon. Zseniális húzás, nem? Példamutató szülői magatartás a köbön. De még mielőtt rácsodálkozna a gyerek erre a paradox helyzetre, magamhoz térek és inkább megölelem. Valahol olvastam, hogy ez használ (máshol meg azt, hogy én is lehetek dühös, nem kell elfojtani az érzelmeimet. Még jó, hogy csak egy-két gyerekneveléses könyvet olvastam, különben még nagyobb káosz lenne a fejemben). Mindenesetre megölelem, mire a fiam együttérzően megrugdos. A kicsi meg hátulról támad, beleharap a vállamba, érzi, hogy itt most valami hepöning van, nehogy már ő kimaradjon belőle!
Szeretem a gyerekeimet. Mindkettőt. De a legjobban azt szeretem, ha hétköznap a bölcsiben vannak. Mindketten. Nem, nem szeretnék nullától huszonnégyig velük lenni, mert kicsinálnak. Ők unnak, én unom őket. Mert egy önző dög vagyok és szeretnék saját időt, amikor csak bámulok kifelé a fejemből és nem nyúz senki. Mert egyedül szeretek vécézni, csukott ajtónál. Mert nem tudok egész álló nap hevesen lángoló színvonalon gyereket szórakoztatni. Hát mégis, milyen anya az ilyen? Bezzeg dédanyáink nem kettőt, de tízet neveltek. Zokszó nélkül. A földeken! Engem meg két gyerek képes záros határidőn belül teljesen leszívni. Hát mégis, milyen anya az ilyen?
Nem bírok hajnal 4-kor mosolyogva kipattanni az ágyból, miután már hatodjára kell átmennem hozzájuk. Sőt, a negyedik után már szitkozódom is. Egyre csak az jár a fejemben, hogy mások évekig küzdenek azért, hogy gyerekük lehessen, én meg ma éjszaka a hátam közepére kívánom őket. Mégis, milyen anya az ilyen?
A fiam éhségsztrájkol. Úgy két éve, itthon nem eszik semmit. Azért (is) hordom a bölcsibe, hogy egyen. Mert ott jó étvággyal eszik -csordaszellem, mondják az okosok-, a süteményt mondjuk nem szereti. Itthon viszont SEMMIT. Persze ez nyilván nem így van, mert akkor már régen éhen halt volna és reggel meg este megissza a két deci kakaóját, amivel már -ha fél lábon is, de- ki lehet bírni a napot valahogy, amúgy meg gyümölcsöt szívesen és sokat, néha krumplipürét, tejbegrízt, egy kis levest. Zöldséget és húst még véletlenül sem. Szóval a”semmi” nem teljesen igaz, de azért majdnem. Elé teszem a palacsintát, csurog a tányérra a nyála, de hozzá sem ér. Csütörtök van, ő pedig csütörtökön nem szereti a palacsintát, ha nem tudnám. Ma pont nem, ezen a héten ugyanis a páratlan napok késő délutánjai alkalmasak palacsintaevésre, “most komolyan magyaráznom kell ezt még neked, anya”? Vannak jobb időszakaink, amikor csipeget ezt-azt, de most épp gödörben vagyunk. Könnyes szemmel kér, hogy adjak neki enni, mert éhes. Mivel semmi nem jó neki, amit felkínálok, éhes marad. Éhesen fekszik le, éjjel is ezért ébred többször. Ördögi kör ez, melyben a fáradtság és a csalódottság egyre csak növekszik mindkettőnk részéről. Megszakad a szívem, csődöt mondtam, nem kimondottan élünk Etiópiában, mégsem bírom táplálni a gyerekem. Mégis, milyen anya az ilyen?
Pedig már megtanultam nem stresszelni ezen az evés dolgon, most is egy viszonylag hosszabb jó periódus van mögöttünk. Idő kellett hozzá, de megtanultam, hogy attól, hogy könyörgök neki, fenyegetőzöm, zsarolom, még nem fogja megenni a vacsorát. Elé teszem, ha eszi eszi, ha nem nem. Csak ilyenkor, amikor már eluralkodik rajtam a kimerültség, megint kezdem az aggodalmaskodást, amit persze megérez a gyerek és csakazértsem eszik, ördögi kör ez, mondom én.
Aztán meg itthon nem alszik délben. De mégis mit csináljak vele? Szögezzem az ágyhoz? Nem bírom elaltatni, következésképpen délután 4-re már magán kívül van a fáradtságtól. Pont, mikor menni kell Abiért a bölcsibe. Húzom magam után az utcán. Vagy a nyakamba, ölembe veszem. Úgy megyünk a kicsiért, hogy a nagy kisírt szemekkel csüng rajtam, hogy ő nem bír járni (anya, vegyél fel!), a kicsi meg örül nekünk, jön szépen a saját lábán. Haragszom Fricire, hogy magának követel, haragszom magamra, hogy hagyom, és megszakad a szívem a kicsiért, hogy ő egyáltalán nem is haragszik ránk. Mégis, milyen anya az ilyen?
Mások hogy csinálják? Örökké mosolygósan, segítség nélkül? Őszinték vajon? Nem hozzám, de magukhoz. Ilyeneken gondolkozom.
Meg azon, hogy mit csinálok jól. Hogy milyen okosak, érzékenyek, nyitottak és érdeklődők. Hogy mennyire szeretik és féltik egymást. Hogy mennyi szeretetet adtam már ezeknek a kis golyhóknak és még mennyit fogok. És hogy olyan dolgokat tanítok nekik, ami csak nagyon keveseknek adatik meg: hogy hogyan lehetnek boldogok. Ők még nem tudják megfogalmazni, csak átélni. Nem tudják hogy az, amikor hazafelé biciklizünk együtt a bölcsiből a hatalmas fák lombjai alatt és közben csacsogunk és kellemesen fúj a szél, fáradnak az izmok, hogy mindezt együtt éljük meg nap mint nap, az maga a boldogság! Csak érzik, hogy szétárad bennük valami kellemes, fülig ér a szájuk és Fricikém percenként kiabálja a szélbe, hogy szeret. Engem, Abit, apát, meg Vanekot.
Azt hiszem, jó anya vagyok. A tőlem telhető legjobb…
Ha tetszett a bejegyzés, lájkold, vagy oszd meg, hogy mások is elolvashassák! A blog facebook oldalához pedig itt tudsz csatlakozni és akkor értesülsz a legfrissebb bejegyzésekről, legviccesebb gyerekszájakról is!
A gyerekeimmel 2013 júniusában
Kommentek