“A Nők Lapja Cafén olvastam egy elkeseredett 3 gyermekes elvált anyuka vallomását és tulajdonképpen ez indította el a gondolatot a fejemben, hogy leírjam a saját történetemet, ami még javában zajlik:
51 éves, háromgyerekes anyuka vagyok. A gyerkőcök: 19 éves lány, 18 és 16 éves fiúk. Nem vagyok elvált, de különélek a férjemtől, aki 2013. december 20-án elköltözött tőlünk. Hogy hol romlott el igazán? – sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, de igazán nem tudom megválaszolni. Talán nem is kell…
1992-ben ismerkedtünk meg közelebbről, hiszen tulajdonképpen már ismertük egymást gyermekkorunktól, de valamiért az Égiek úgy gondolták, még nincs dolgunk egymással. Mindkettőnknek második házassága lett a találkozás, hiszen 1992. novemberében hozzánk költözött és 1994-ben összeházasodtunk. Az első házasságom egy hosszú együtt járás után 1,5 évet bírt ki, gyermek nem született. Az Ő házassága egy diákszerelemből felélesztett házasság lett, melyet a Nagylánya születése hívott életre és 10 évig tartott.
31 évesen szültem az első közös gyerekünket és mire 35 éves lettem, már háromgyerekes anyuka voltam. Minden percét kiélveztem a babázásnak, persze mellette sok dolgot kipróbáltam (biztosítási tanácsadótól az Oriflame-s ügynökön keresztül…). Aktív voltam még az általános iskolában, mint SZM-es szülő (a gyerekek ovijában 9 évig SZM-elnök voltam), de már a középiskolában kiengedtem…
Eleinte együtt laktunk a szüleimmel, majd rövid időre elköltöztünk saját lakásba, de aztán a helyzet úgy hozta, hogy a szüleim házához építettünk hozzá és 1999-től ismét visszatértem a családommal a szülői házba, ahol most is élek a gyerekekkel. Férjem volt a pénzkereső, hiszen neki mindig magasabb volt a fizetése, sőt van egy vállalkozása is, ami tulajdonképpen közös, de Ő tevékenykedik benne.
2010-től aztán éles fordulat kezdődött… A szüleimen elhatalmasodott a betegség, Apukám már korábban demens beteg volt, de akkor Anyu is furcsa dolgokat produkált, kiderült, hogy Alzheimer-kórral küzd. Nem tudták már ellátni magukat, félő volt, hogy komoly baj fog történni, hiszen nem ismertek fel embereket (néha még a tesóimat sem) és naponta kisebb-nagyobb események borzolták valamennyiünk kedélyét.
2011. november 27-én aztán egy nagyon szép idősotthonba költöztettük őket. Akkor volt Advent első vasárnapja. Meggyújtottuk az első gyertyát, Ők már nem ültek ott velünk a nappaliban, csak gondolatban voltak ott és akkor azt mondtam: “Én igazából most lettem felnőtt. Eddig gyerek voltam, de most már felnőtt lettem.” A férjem megfogta a kezemet és megszorította, akkor úgy éreztem, hogy rendbe fog jönni minden…
Hogy mi minden? Hát… egyre jobban kezdtünk távolodni egymástól, nem beszéltük meg a dolgainkat, mintha mindketten futnánk valami elől, olyan volt, így visszagondolva. Közölte, hogy megdobbant a szíve valaki másért, baráti körben a hátam mögött bejelentette, hogy mi el fogunk válni egymástól, nekem folyton azt mondogatta, ha próbáltam beszélni vele, hogy neki is jár a boldogság és hogy egyszer innen el fog menni. Szinte tényleg menekült otthonról, nem lehetett közös programot összehozni vele, mert neki mindig dolgoznia kellett, soha nem jöhetett szabadságra (tulajdonképpen a munkahelyén volt egy kolléganő, akivel kialakult valami). A gyerekekkel sem kommunikált normálisan, mintha minden zavarta volna.
A “Nagylányunk” (az első házasságából) is próbálta jobb belátásra bírni, sőt, a volt felesége, a barátok és rokonok is, de Ő makacsul kitartott: “Én egyszer innen elmegyek.”-mondogatta.
2013.12.20-án elment. Egy barátjához költözött egy utcával lejjebb. Eleinte szinte nem is akart kommunikálni, karácsonykor másfél órát töltött a gyerekekkel. A Nagylány a kialakult helyzet miatt már két éve nem beszél vele, de most oda jutottunk, hogy a közös gyerekek is teljesen elzárkóznak tőle, szinte csak köszönés, kézfogás (fiúk), vállon veregetés, “Hogy vagy? Jól!” – ennyi a kommunikáció. Velem április vége óta nem beszél, akkor próbáltam vele a gyerekekről beszélgetni, Ő adta az időpontot, mert ballagott a lányunk és szerettem volna még a fiúkról is beszélgetni vele, de hiába kínáltam hellyel, nem ért rá. Hiába érveltem, hogy Ő adta az időpontot, közölte, hogy nem ér rá. Akkor én ennyit mondtam: “Ha most nincs a gyerekeidre fél órád, akkor menj el és majd hívj, hogy mikor lesz ennyi időd rájuk”. És elment, azóta nem jelentkezett nálam. Szerencsére a gyerekeivel azért néha beszél, de ez elég rövid idő és tulajdonképpen csak köszönés és a már leírt dolgok. Mindig akkor jön haza, amikor tudja, hogy én nem vagyok otthon.
Az Anyukámtól örököltünk közösen (két nővéremmel) egy hegyet, amit tulajdonképpen mi (de leginkább a férjem) műveltünk már jó ideje (a szüleim betegsége miatt). A kialakult helyzetre való tekintettel a testvéreim át akarták venni az egészet, de én nem hagytam, így most együtt műveli a két nővéremmel és a sógorommal, de velem semmiről nem beszél. Persze ez is érdekes volt… A barátoknak azt mondta, hogy úgysem csinálná más, természetesen Ő gondozza tovább, de amikor én rákérdeztem még év elején, akkor azt mondta, hogy ha van aki megcsinálja, akkor Ő lemond róla, de megszervezte már az összes melót, segítséget kért a metszéshez stb…
A családi pótlékról sem akart lemondani, de az adókedvezményre jogosító papírt addig nem írtam alá, míg ezt nem rendeztük el. Így most én kapom, az adókedvezményt pedig megosztottuk (Ő 2 gyerek, én 1 gyerek után igénylem), ahogy eddig is.
A barátokkal sem beszél, de ha beszél, akkor igyekszik azt sugallni, hogy Ő most megnyugodott, kipihent. Sokan azt tanácsoltál nekem, hogy váljunk el, tegyünk pontot a végére. De voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy még mindketten fiatalok vagyunk, talán jobb is, hogy most történik ez.
Bennem ez másképpen csapódott le, azaz most emésztem szépen lassan… Én még úgy gondolom, hogy nekünk van közös dolgunk! Így nem lehet kiszállni valamiből! Mindketten szembe kellene nézzünk a hibákkal, amiket elkövettünk egymás ellen és beszélgetni kellene. Igen, beszélgetni, csak most nem lehet… Sértődöttség van bennem is és benne is. Csak az én verzióm van ide leírva, de vajon Ő mit gondol erről? Jó lenne tudni, de csak jelek és közvetített dolgok vannak.
Hol is tartok most? Hát, várok és próbálom szépen megélni ezt az időszakot. Erőt meríteni a gyerekeimből, feldolgozni azt, hogy közben elmentek a Szüleim (Anyu 2012. április 26-án, Apu 2013. február 4-én), elment a férjem… Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de azt érzem, hogy nekünk van még dolgunk, közös dolgunk egymással…”
Bár hivatalosan nem váltak el, de valamilyen összeggel támogatja a férje a családot?
Támogat bennünket, mert a ház közüzemi számláinak felét Ő fizeti, illetve a törlesztőrészletet is teljes egészében a családi kedvezmény miatt (2 gyerek után járó rész). Tulajdonképpen ez korábban is így működött. Azóta kifestettem a házat, a felét vállalta, hogy odaadja, de nem került erre sor. A lányunk ballagási költségébe is azt mondta, hogy beszáll (otthon tartottam meg, mivel van hozzá hely, nem akartam vendéglőbe menni, így teljes egészében egyedül megfőztem és kiszolgáltam a közvetlen családból összegyűlt vendégeket), de csak az iskolában volt ott, hozzánk nem jött el, csak beadta a ballagási csokrot és a bort, amit a hegyről hozott.
A hegy művelésével kapcsolatban az anyagiakat hogy rendezték? “Hazaadja” a termelésből befolyó pénzt?
A hegy közüzemi díjait fizetem én, jómagam nagyon kevés dologban tudok részt venni. Részben azért mert én még aktív dolgozóként és főállású anyaként, valamint egy családi ház minden terhével magam próbálok megbirkózni, másrészt azért, mert nem vagyok egy kertészkedő típus. Amit muszáj megteszem, de nekem a virágos kert bőven elég, lenyírom a füvet, a fiaim lenyírják a sövényt. Persze szívesen megyek segíteni, de nekem nem szól, illetve most a közös művelésnek köszönhetően én majd a szüretnél kellek, amit szívesen csinálok. A közös művelés azért is maradt meg, mert nagyon jól kezeli a bort és egy baráti házaspárral közösen szoktunk vörösbort készíteni (ehhez minden évben veszünk alapanyagot, mert nekünk nincs piros szőlőnk). Ez utóbbinak a finanszírozása a házaspárral közös és ezt a férjem intézi.
Most van párkapcsolata a férjének?
Nem tudom, a gyerekek szerint nincs, a barátok egy része próbálta kifaggatni, de nem árulta el, csak sejtelmesen beszélt. Szerintem nincs, de ez inkább csak megérzés.
Ha őszintén magába néz, akkor miért gondolja, hogy még van dolguk egymással: igazán jó lelki társ ő, vagy csak a kényelem, a megszokás miatt?
Hát ez egy jó kérdéssor… Tulajdonképpen mióta elment, talán egyszer sikerült egy mondat erejéig a jövőről beszélni, én annyit kérdeztem, hogy most mit gondol, hogyan lesz tovább, erre Ő: “Majd az idő megoldja”. Ez a legjobb szöveg, mert ettől azt érzi a másik, hogy kapott is választ, meg nem is. Furcsa az egész, mert olyan, mintha elmenekült volna, de nem akar végleg elszakadni és nem a gyerekek miatt, hiszen Őket nem látja rendszeresen, nem is hívja rendszeresen, alkalomszerű a megjelenése is, bár arra vigyáz, hogy én ne legyek otthon. Éli az életét és az az érzésem, hogy azt várja, hogy könyörögjünk neki, de szerintem még mindig makacsul és konokul tiltakozna akár egy beszélgetés, akár egy újrakezdés ellen. Néha álmodok vele, pl hétfőn éjszaka is…, és kedden reggel nagyon nyugodtan ébredtem, nem zaklatott fel, inkább megnyugtatott. Az álmomban átölelt és simogatott és ez olyan jó volt, pedig körülöttünk minden zajos és zavaros volt, mintha valami katasztrófa elöl menekült volna mindenki… Igazából nem találok olyan magyarázatot, hogy miért gondolom, hogy nekünk lesz még közünk egymáshoz, ez is inkább megérzés.
Tényleg elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki mással ismerkedjen meg?
Nem tartom elképzelhetetlennek, de nem keresem, az az igazság, inkább menekülök is a lehetőség elől. Nem érzem még azt, hogy egy másik kapcsolatban meg tudnék nyugodni. Nincs lezárva ez az egész, nagyon sok a kérdőjel, nem tudom, hogy mit miért tesz úgy, ahogy teszi. A családi pótlékról való lemondást úgy láttam, hogy tragédiaként élte meg, mintha ettől függene az Ő apasága.
Ez volt Gabriella története, bár még nem tudjuk mi lesz a vége. Köszönöm neki, hogy megosztotta velünk és minden jót kívánok neki a továbbiakban!
******
A fenti bejegyzés egy sorozat része, amelyben elvált, kisgyerekes nők vallanak arról, hogy sikerült-e új párt találniuk és hogyan, rengeteg pozitív és negatív kritikát olvashattok a netes társkeresőkről, megszólalnak majd kisgyerekes apukák(!) és olyanok is, akik már lemondtak arról, hogy valaha is találnak társat. Kövesd a facebook oldalamat, ha nem akarsz lemaradni a folytatásról! A korábbi írásokat pedig az Elváltan menüpont alatt találod.
kép: freedigitalphotos.net
Ha te is szívesen megosztanád az olvasókkal a történetedet, mert úgy érzed, hogy segíthetsz vele, vagy éppen azért, mert bátorításra, megerősítésre van szükséged, töltsd ki a kérdőívet, vagy írj e-mailt a rejtelmekblog@gmail.com címre és közzéteszem!
Aki gyakran ír hozzászólásokat az interneten, az általában tudja, hogy a 3 pont, vagy 3 vessző üzenet a CENZÚRÁT jelzi.
Kedves Land Ned! A legutóbbi 5 hozzászólása csak pont-pont vesszőcskékből állt, azokat spam-be tettem. Egy olyan hozzászólását töröltem ki, ami szerintem durva volt és teljesen nem odaillő egy kisgyerekes poszt alá, egyébként Aliza hozzászólását is töröltem, amire a választ írta.
Itt kérem szépen kemény CENZÚRA van.
Csak azt engedik megjelenni, ami tetszik nekik.
Van véleményem, de csak a cenzúra eltörlése után!
Hm, egy ismerősömnél fordult elő, hogy amíg terhes volt, a párjára rájött a kapuzárási pánik. Vagy kapunyitási. Akármi. Elhagyta, aztán két évig feléjük se nézett (mint nálatok). Nulla kommunikáció. Aztán visszament. Én nem biztos, hogy visszaengedtem volna. De az elvarratlan szálak meg ahhoz vezetnek, hogy az ember ugyanolyan szituációba pottyan vissza, érdemes lezárni a dolgokat így vagy úgy. Sok sikert!
A gyerekekért egy szülő még 120 éves korában is felelősnek érzi magát és sajnos a mai világban nem csak a kisgyerekek, a nagyobbak is sok felelősséget rónak a szülőkre.
Kapuzárási pánik, igen, erre gondolok én is. Természetesen nem adtam fel, hiszen azóta is sok közös programra megyek a gyerekekkel, barátokkal. Csak ott van a kérdőjel és a megérzés, hogy nekünk még lesz közös dolgunk…
Kedves Alexandra!
Ne gondold, hogy nem vettem észre semmit, hiszen le is írtam, amit észleltem. Ha jól megnézed, akkor ez nem egyik pillanatról a másikra történt és azt is látni kell, hogy közben a köztünk lévő feszültséget csak növelte, hogy a körülöttünk lévő események (szüleim betegsége és mindkettőnk munkahelyi problémái – bár erről nem írtam)még fokozták.
Ami érdekes és erről sem írtam, ezért a történetből nem tudhatod, hogy az élet ismételte önmagát, csak az első esetben 10, nekem 20 év jutott. De igazából miért nem létezik, illetve a döntéseket sem Ő hozta, csak látszólag. Ő most cselekszik, pedig járna neki a boldogság ugye, de most éppen egy Senki-földjén állunk.
Tanácstalan vagyok, ez igaz, de nem talajt-vesztett, mert az adott pillanatban alkalmazkodtam a helyzethez és vittem tovább a közösen vállalt terheket. És itt a hangsúly a “közös” szón van. Ami neki nem róható fel, az nekem igen? Nem köthetünk senkit magunkhoz és az Élet gyakran változik, de azért a belső békéhez hozzátartozik, hogy ha döntést hoztam azt először a másik fél tudja meg és nem kétségek között hagyva lépek bele a saját mentőcsónakomba hátrahagyva mindent, amit addig közösen evezve védtünk, óvtunk és “majd az idő megoldja” – felkiáltással letudjuk a dolgot.
Mindenkinek jár a boldogság, Neki is, Nekem is, és a Gyerekeknek is!
..
Részben igaz.
Annyiban kevésbé fekete-fehér a dolog, hogy amíg az embernek kicsi gyerekei vannak, akkor bekapja a gépszíj. Iszonyú sok a kötelesség, mert a gyerekekért felelősséget KELL vállalni, enni adni, tanulni velük, míg picik, tanfolyamokra elvinni – nagyon kevés idő marad magunkra, és a színtiszta párkapcsolatra, átalakul a dolog apa-anya üzemmóddá. És igen, van egy csomó ember, aki amikor erre rádöbben, akkor lép még ki a kapcsolatból, amikor a gyerekek picik, mert hát az önmegvalósítás ne várjon már 50 éves korra. Hm.
E-mailben érkezett egy hozzászólás Alexandrától, amit változtatás nélkül teszek közzé:
“Lehet vitát nyitni? Vagy kérdezni? A történet teljesen szokványos és
látom a Hölgy teljesen tanácstalan…hmmm..nem tűnt fel neki semmi abból, hogy nem boldog mellette a férje? Vagy nem boldogok együtt? Azért kettőn áll a vásár…és ez e megrögzött hogy hit van még dolguk egymással…ugyan mi?
Az elmondottakból a férfi totálisan menekül,és nem akar semmit se,csak távolságot.
Hát…én nem bizakodnék ennyire…inkább gondolkoznék…nagyon nagyon sokat és alaposan.
Ha a másik egyáltalán nem akar kommunikálni, az egyet jelent..nincs mondandója, vagy amit érez azt nem akarja megosztani a másikkal, r-go nem javításra kész.
Én megértem hogy nehéz ez a helyzet, de könyörgöm…ezek nem egyik napról a másikra alakulnak ki…és ha valaki ezt nem veszi észre az bizony magára vessen.
Szerintem egyik félnek sem alapvető kötelessége benne maradni egy párkapcsolatban. Mert bárhogy is….azért mentünk bele, akkor régen, mert vele jobb volt mint nélküle. És noha azóta eltelt egy csomó idő, és születtek gyerekek, és gyarapodtak javak…na de elvárni a másiktól, legyen az férfi vagy nő, hogy pusztán kötelességből, de boldogtalanul maradjon…hát elég nagy önzés.
Elcsépelt a végletekig, de igaz: egy életünk van. Minél idősebbek vagyunk, ez annál erőteljesebben előjön. És nem várható senkitől hogy ezt a másik oltárán feláldozza. Mert (ahogy Feldmár András mondja) nem köszöni ezt meg senki nekünk. Viszont magunkkal szemben lesz egy csomó restanciánk.
Az élete, mindenkinek a magáé. És csak utána jön másoké.
Lehet a társért élni, de az nem a mi életünk.
Lehet a gyerekekért élni, de az sem a miénk.
Összefonódnak persze, és jó esetben jól működnek.
De ha nem…felróható-e nekünk, ha a saját boldogságunkat keressük?
Nem hinném.”
Az író szerintem annyival jobb helyzetben van, mint a három gyermekes elvált anya, hogy nagyok a gyermekei. A nagy gyerekek sokat segíthetnek, illetve már majdnem önállóak, jobban fel tudják dolgozni a problémákat. Pici gyerekkel egyedül maradni nagyon nehéz lehet, mert a gyerekfelügyelet is alig megszervezhető.
De ha már nagyok, akkor én – a helyében – törődnék magammal is, nem csak a háztartás, és a gondok, hanem színház, valami tanfolyam, új frizura, ha van kedve, valami sport (mondjuk jóga), beiratkoznék egy klubba (bármi, ami kicsit is érdekel, ha nem is nagyon, de valamennyire, pl. akár borkurzus, vagy főzőtanfolyam, vagy varrótanfolyam, vagy akármi). Akár valamelyik gyerekkel együtt, még érdekes is lehet. Az ember megreked a bajban, ha sajnálja magát. HAJRÁ! (Még jó, hogy ilyen nagyok és ügyesek a gyerekeid!)
Kapuzárási pánik…
Pánik: Még nem vagyok öreg! Még újra kezdhetem! Még meg tudom mutatni, hogy kellek valaki újnak! Még nincs vége! Még “élni” akarok, bulizni, hiszen még elég fiatal vagyok!
A környezetemben igen sok embert érintett. Nem tűnik túl érett dolognak, legalábbis számomra. Azt hiszem, akiket érint a gond, azok csak éltek bele a nagyvilágba, hétről-hétre, tudatosság nélkül. (Ah, mintha én bármiben jobb lennék, talán rám is rám tör majd, csak nőként, ki tudja, biztos hormonális is.)