Anyám elhatározta, hogy kosárlabdázót farag a fiamból. Nem számít, hogy a gyereknek semmi labdaérzéke nincs, mondhatnánk, lyukas a marka, a legnagyobb jó szándékkal sem lehetne csapatjátékosnak nevezni és valószínűleg nem is fog két méteresre nőni. Ráadásul ha labda közelít felé, akkor szorosan becsukja a szemét és félreugrik.
A képen a fiam látható, épp felkészülését végzi sportolói pályafutására
De anyám nem ismer lehetetlent! Specialitása, hogy kiválasztja a legkevésbé testhezálló sportágat és addig-addig terelgeti az embert, amíg élsportoló nem lesz. Engem például így:
.
Sportolói pályafutásom ígéretesen indult, zsenge óvodás koromban volt szerencsém megismerkedni a ritmikus sportgimnasztika rejtelmeivel. Kirívó tehetség voltam, ez hamar megmutatkozott, már első városi versenyemen is saját koreográfiával indultam. A lámpaláztól ugyanis elfelejtettem a begyakoroltat, ennek ellenére – vagy épp ezért?- érmet is kaptam. Sorra nyertem a megyei versenyeket, szerettem is csinálni. A kötél volt a kedvenc szerem, balett órákra is szívesen jártam. Akkor kezdtem a sporttól eltávolodni, amikor a mester belátta, hogy országos szinten a béka feneke alatt vagyunk, így kitalálta, hogy inkább show-táncoljunk, meg mazsorettbotokkal hadonásszunk. Ez már nem tetszett. Ekkortájt tiltott el a sportorvos is végképp a tornától a gerincem miatt.
.
Anyukámnak hála, tovább próbálkozhattam. Például a néptánccal. Sajnos nem sok emlékem van ez időkről, de úgy rémlik, kicsit zavart az a sok éneklés, no meg a ritmusérzék teljes hiánya.
.
Társas táncoltam és akrobatikus rock&rolloztam is, még általánosban. Társas táncon nem volt párom, így idejekorán derékba tört üstökös becsapódás előttihez hasonló karrierem. A rocky jó lett volna, párom is volt, csak nehezen mozgatta párnázott testét és igen kellemetlen szaggal bírt. Ja, és a ritmusérzék teljes hiánya mindkettőnk részéről ugye.
.
Teniszezni is jártam, plátói szerelembe estem a teniszoktató fiával, együtt nyaltuk a fagylaltot a Trabantjukban.
.
Egy alkalommal vettem részt férfi(!) szertorna edzésen, hátra-szaltót gyakoroltunk, csupán tornász előéletemnek köszönhetem, hogy életben maradtam.
.
Óvodás koromtól fogva nagy hangsúlyt fektettünk az úszásoktatásra. Minden évben be lettem fizetve legalább egy hónap tanfolyamra, ablakon kidobott pénz volt. Már általánosba jártam, amikor a híres-hírhedt Nádházi Sanyi bácsi az iskolánkban toborzott gyerekeket délutáni úszásra. Szerintem nincs olyan úszni tudó ember Debrecenben, aki ne járt volna a kezei között. Hosszú pályafutása során millió gyerekkel találkozott, szinte mindenkiben látott fantáziát (pénzt?). Az osztálytársaimmal mentem a válogatásra, lehettünk vagy húszan. Sanyi bácsi egyből kiszúrta istenadta tehetségtelenségemet, rajtam kívül mind a tizenkilenc osztálytársamat oktatásra alkalmasnak találta. De nem adtuk fel. Magánórákat(!) vettem, míg hosszú évek kemény munkájával úgy tízéves koromra eljutottam oda, hogy nem fulladtam bele a vízbe.
.
Egyszer indultam megyei triatlon diákolimpián, csak úgy, viccből, gondoltam az ilyen összetettebb sportok illenek inkább hozzám. Mivel úszni végre sikerült megtanulnom, futni a hülye is tud, gondoltam a bicikliről csak nem esek tán le. Azért lettem második, mert futni ugye a hülye is tud, de aki annyira hülye, hogy eltéved a pályán, annak meg kell várnia míg valaki utoléri és megmutatja merre kell továbbfutni. Egy ilyen ritmuskiesés pedig végzetes lehet, nem is tudtam már visszavenni a vezetést. És e szép sporttal sem próbálkoztam többé.
.
Csak a páros duatlonnal, amit egy, a sportágat népszerűsítő nyílt napon próbáltunk ki akkori legjobb barátnőmmel és egyedüli női párosként porig aláztuk az egyedüli férfi párost.
.
A rövidpályás gyorskorcsolya az már valami, komoly (téli) olimpiai sportág.
A húgom volt jeles képviselője, de én is gyakran sertepertéltem a jégpálya körül, a koris fiúknak olyan jó fenek szívük van, szerintem befogadtak volna a csapatba. Nem én találtam ki, komolyan, szinte könyörögtek, amikor a lánycsapat váltóban akart indulni a diákolimpián és hiányzott a negyedik tag. Messze földön híres, minden sportágra kiterjedő univerzális tehetségem végre utat törhetett magának!
.
Én bevállalós vagyok, de a korcsolyaedző is, akit “leigazolásomtól” nem tántorított el az a bizalmasan megsúgott információcsokor sem, hogy bár siklok a jégen, mint kecses hattyú a vízen, sajnálatos módon elindulni például csak úgy tudok, ha betolnak (váltóban mondjuk pont így kell), megállni pedig csak úgy, ha frontálisan ütközök a palánkkal, továbbá meglehetősen zavar a hideg. Fázékony vagyok, na. A versenyt végül sikeresen abszolváltam, számszerűen ez nagyjából harmincöt méter siklást jelentett, váltóban ugyanis nincs kikötve, hogy melyik versenyzőnek mennyit kell futnia. Megtettem minden tőlem telhetőt e rövid másodpercek alatt, értsd: risza-risza, mosoly, integetés, hátha veszi a tévé. Nem rémlik, hogy érmet nyertünk volna és meglepő módon többet nem is hívtak vendégszerepelni.
.
A medencétől az eddig felsorolt szárnypróbálgatásaim közepette sosem maradtam távol. Ha nem is mondta ki, de anyukámban volt némi félsz, hogy a sok anyagi és főleg időbeni áldozat odavész ha kihagyok egy hét oktatást, tőlem kitelik ugyanis, hogy egyik napról a másikra elfelejtek úszni. Meg a sportorvos is rendszeres úszást javasolt, amikor eltiltott a tornától. Sokéves küzdelmemről később virágnyelven így ír az újság: “Ki gondolta volna akkor a vízzel nehezen megbarátkozó kislányról, hogy tizenévesen már Európa- és világbajnokságokon fog értékes helyezéseket elérni.” (HBN) Én mondjuk kérdőjelet tennék az idézett mondat végére, de hát ki gondolta volna akkor a humán tantárgyakkal nehezen megbarátkozó kislányról, hogy huszonévesen blogot fog írni?
.
1994 elején volt az a sorsdöntő pillanat, amikor a későbbi edzőm meglátott a vízben. Hogy mit láthatott pontosan, azt a mai napig nem tudom, gyanítom, hogy az előttem úszó sellőt például, csak a vízből kiszállva összekevert minket. Volna-e kedvem kipróbálni az uszonyos- és búvárúszást? Miért is ne? Azt sem tudom mi az, de hát mit ne próbálnék én ki?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: