Hetek óta palacsintát kívánok -nem vagyok terhes!-, ráadásul nem ám ilyen snassz kis házit, hanem amit a Nagyi palacsintázójában készítenek. Mert annak fílingje van! Batthyány tér, sunshine, happiness… Próbáltam a férjemet is lelkesíteni, de ő egyrészt nem eszik ilyen “szemetet”, másrészt meg neki -a köztünk húzódó generációs szakadékból kifolyóan- az elmúlt évezredre datálódnak átrandizott tinédzserkori évei, amikor még talán nem is létezett ez a kultikus hely, így érthető, hogy semmilyen emlékei nem fűződnek hozzá, velem ellentétben, aki az egyetem alatt megfordult ott egyszer-kétszer.
.
Lényeg, hogy nem bírtam rábeszélni. Sebaj, gondoltam, akkor majd én sütök! No, itt már gondolhatjátok, hogy kezdődtek a bonyodalmak… Előrebocsátom, hogy a palacsinta az egyike annak a nagyságrendileg négy darab ételnek, amit nagy biztonsággal sikeresen el tudok készíteni. A főzési szokásaimról pedig azt érdemes tudni, hogy szerintem a szakácskönyv, mint olyan, teljesen elavult dolog. Receptet csak az interneten érdemes keresni. Beírja az ember, hogy mit szeretne főzni, majd addig-addig keresgél,míg olyat nem talál, amihez minden van itthon. Vagy nincs minden itthon, de hozzám hasonlatos gasztronómiai félidióták számára is könnyen beszerezhető, tehát nem tartalmaz olyan összetevőket mint borsikafű, rebarbara, vagy teatojás, melyek jelentését előbb hosszú, értékes percek áldozata árán ki kell gugliznom, hogy kitalálhassam, az áruház melyik osztályán tehetek rájuk szert.
.
Szokásomhoz híven megint elkanyarodtam, szóval én már régen megtaláltam a hozzám illő palacsinta receptet, melyben nem szerepel szénsavas ásványvíz, vagy szóda (mert ilyesmi nálunk sosincs itthon), illetve a sütéshez sem kell használni olajat, mert azt bele kell keverni a tésztába. Legalább hatszor sütöttem már ezt a receptet, fiam részéről változó visszajelzésekkel, neki ugyanis egyik legfőbb jellemvonása, hogy páratlan hét páros napjain szereti a palacsintát, páros hét páratlan napjain meg nem.
.
Bekevertem a tésztát, izgultam is, mert férj jelenlétében még egy tükörtojást sem szeretek elkészíteni, akkora a nyomás rajtam olyankor -ő mindig mindent jobban tud-, meg ugye nem is volt idő a tésztát pihentetni. Bénázásom látva, hogy a tészta vészjóslóan híg és könnyed, a serpenyőn meg fekete szénné átlényegült lisztdarabkák füstölögnek gúnyosan sercegve, kijelentette, hogy ez nem palacsintatészta, a serpenyőt meg ki kell kenni, majd ő kavar be új tésztát és kisüti. Hiába mondtam neki, hogy én ezt már százszor elkészítettem és mindig sikerült, csak az a titka, hogy pihentetni kell a tésztát egy éjszakán át a hűtőben, a palacsinta az nem valami olyan dolog, amit csak úgy ukkmukkfukk el lehet készíteni! Közölte, hogy ő még ekkora hülyeséget soha nem is hallott, úgyhogy inkább elment futni, mi meg a gyerekekkel elmajszolgattuk a palacsintagalacsinokat, amit végül sikerült kihoznom a masszából.
.
Tanulság a történetben, hogy férj jelenlétében soha többé nem szabad betenni a lábam a konyhába, továbbá megállapítást nyert az a tény, miszerint de jó lenne, ha a nagymama közel (de nem túl közel!) lakna és bármikor át tudnánk hozzá sétálni palacsintázni. Bár relatíve nem lakik egyik mama sem messze, épp csak annyira, hogy egy jó nagyot pihenhessen a tészta mire odaérünk…
.
Főzés témában olvasd el ezt is, ha még nem tetted: Rendet kell tenni
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: