Idén már kétszer sütöttünk mézeskalácsot a gyerekkel. Frici először január végén találta ki, hogy szeretne mézeskalácsot enni, én meg rögtön rávágtam, hogy persze, drágám. Titkon irigykedve figyeltem anyatársaim decemberi bejegyzéseit, a feltöltött fényképekről lisztes kezű kis segédek mosolyogtak az emberre, szinte érezni lehetett a fahéj illatát, annyira giccses*, jajj. Én ugyan nem álltam be a sorba, hiszen még életemben karácsonykor nem sütöttem semmilyen süteményt mézeskalácsot, mondjuk sütő hiányában igen nehéz is lett volna. Sütőnk azóta sem született, használatba vettem viszont a kis mobil légkeveréses bigyónkat, amivel állítólag mindent meg lehet sütni.
Visszakanyarodva a kiinduláshoz, megfogant tehát az ötlet. Amit tett követett. Mit tett, tettek egész láncolata! Tudom én, hogy normális háziasszonyok ilyenkor benyúlnak a konyhaszekrénybe, előveszik a fűszereket, meg a hűtőből a margarint és sitty-sutty összedobják a kívánt édességet. Nálam ez több napos szervezést igényelt. Először is elkértem sógornőmtől a tuti receptet, meg a mézeskalácssütő-szettet (sütőformák és cukordíszek), mert bár felajánlotta, hogy megsüti nekünk (megkímélvén a szinte biztos kudarctól), én meg elmegyek a gyerekekkel díszíteni, de mégsem kérhettem ezt egy akkor 36 hetes kismamától, akinek mellesleg vannak saját használatú gyerekei is, nem hiányoznak még pluszban az én lurkóim is. Miután félve megkérdezte, van-e minden alapanyagom, rávágtam, hogy persze, még szódabikarbóna is, a biztonság kedvéért megtámogatott némi mézeskalácsporral.
Jó, hát alapanyagok persze voltak itthon, mondjuk amit én szódabikarbónának véltem az valami befőző granulátum volt, meg el kellett szaladnom a boltba egy kis lisztért, cukorért, margarinért, sodrófáért(!), habverőt meg talán férjem vesz este (vannak akik már sírnak rajtam?). Még szerencse, hogy nyújtódeszka van itthon, azon szokott a gyerek gyurmázni.
Be is gyúrtam a tésztát, pontról pontra követve sógornőm utasításait. Azt mondjuk nem említette, hogy a megadott mennyiségekből mekkora adag mézeskalács lesz, gondoltam én megharmadolok minden hozzávalót, a sütőmbe úgyis csak egy kis serpenyő fér be, abba meg vagy hat darab mézeskalács. Utasítás, idézem: “…és gyúrd össze. Kicsit ragadni fog.” A gyakorlatban ez inkább nem kicsit, ámde nagyon. A gyerekadag massza nagyjából teljes terjedelmében ráragadt a két kezemre, a négyszög alakú(!) keverőtálamban egy morzsa nem maradt, egy erőteljes kézmosással pedig sikeresen megszabadultam leendő mézeskalácsom nyolcvan százalékától. Utána elölről kezdtem, immár a teljes mennyiséggel. Majdhogynem zökkenőmentesen mentek a dolgok, mondjuk a recept nem említette a letapadás elleni védekezés módját, de saját kútfőből lisztet használtam, rafinált vagyok, ugye?
Frici azon melegében benyomott három darabot, majd közölte, hogy nem kér többet, mert ő ezt nem szereti és különben is nagyon sós (só pont nincs benne). Ez teljesen elvette a kedvem a cukorbogyós díszítéstől, elsőszülött mézeskalácskáim maradtak mezítelenek, nekem mondjuk így is megfeleltek. Férjem megpróbálkozott nem megkóstolni, de végül meg kellett ennie egyet. Meg Frici is evett még kettőt vacsira, annyira mégsem volt sós.
Később még nyár végén is sütöttünk egy adaggal és azt hiszem idén karácsonykor már én is beállok a sorba.
*: azóta rájöttem, hogy a saját készítésű, mézeskalácssütésben segédkező gyerek nem giccses. Mindig csak a másé.
Nos, az enyéim nem egészen így néztek ki…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: