Edina második gyermekével kezdte meg nemrégiben a bölcsődei beszoktatást és nem igazán alakult zökkenőmentesen a dolog. Mivel a bölcsődei csoportokba folyamatosan, maximum kettesével szoktatják be a gyerekeket, Edina hallott már információkat:
“Beszéltem egy anyukával akik 2 napja kezdték a csoportunkban a beszoktatást, igaz, ők a másik gondozónőnél. Nagyon el van keseredve. Szinte csak rosszat tapasztalt: büntetésben ülnek a gyerekek, a gondozók egymás között csúnyán beszélnek a gyerekekről, csak feddés van, semmi dicséret… Jól megijesztett! Bár belekalkulálom, hogy neki magasabban van a mércéje, hiszen óvónő és remélem, hogy sok mindenben túlzott.
Aztán elérkezett a mi napunk is. Kifogtuk a legrosszabb gondozónőt, akit csak kaphattunk. Nem bírok megbarátkozni vele, nem találjuk a közös hangot. Valószínűleg a fiam érzi ezt, mert nem fogadja a közeledését és nagyon sírt, amikor kimentem a szobából. Amikor visszamentem, a gyerek az ajtónál ordított, de senki nem hajolt oda hozzá, nem beszéltek hozzá. Gondolom, látták, hogy vigasztalhatatlan és annyiban hagyták. A gondozó közölte, hogy hívta tízóraizni, de nem akart menni, persze ő közben szolgálta ki a többieket, nem is foglalkozott a fiammal. Aztán leültem a gyerekkel játszani a szőnyegen, mire odajött szólni, hogy ezzel a játékkal az asztalnál kell játszani. Mire összepakoltam és átvittem az asztalhoz, a fiamat már nem is érdekelte… Értem én, hogy ezeket majd idővel meg kell tanulnia, de a beszoktatásnak nem erről kéne szólnia! Szerintem a bizalmat kéne kialakítania a gyerekben iránta, és persze bennem is, hogy tudjam, jó helyen lesz amíg én dolgozom.
Nehéz elengedni
Elmondtam a gondozónőnek a kétségeimet, egy-két dolgot szóvá is tettem, például, hogy a beszoktatás során szerintem a kommunikáció a gyerekkel nem kellene, hogy kimerüljön annyiban, hogy állandóan instruálja, hogy mit hogyan kell csinálni (húzza maga alá egyedül a sámlit, evés után törölje meg a száját, dobja ki a szalvétát és tolja vissza a széket), mire ő megsértődött és a csoportvezetőhöz vitt, aki egészen megértőnek bizonyult. Még búcsúzóul a gondozónőtől megkaptam, hogy az én hibám, hogy a gyerek nem nyílik meg, mert én nem engedem el őt… Aztán hazajöttünk. Egész éjjel alig aludtam, annyira csak ez járt a fejemben, aztán arra jutottam, hogy adok még esélyt a dolognak, aztán legfeljebb átkérem magunkat másik csoportba, vagy leülök még egyszer ezzel a nővel beszélgetni. De egyáltalán: vajon azzal jót teszek, ha átkérem és kezdhetünk mindent elölről???
Másnap bementünk, 5 perc után szó szerint leszakították rólam és kiküldtek, hogy a gyerek márpedig most egyedül fog reggelizni. Ekkor bementem a vezetőnőhöz, elmondtam a bánatomat, meghallgatott és sok mindenben igazat adott nekem, és jóllehet kiállt a gondozónő mellett, mégis felajánlotta, hogy megpróbálhatjuk a csoport másik gondozóját, hátha őt jobban elfogadja majd a gyerek.
Aztán jöttek a fiamról a hírek, hogy játszik, nem sír, jól elvan, sőt, odaült a gondozónő ölébe. Alkalmam nyílt meglesni és akkor leesett a kő a szívemről, mert a fiam szökdécselt a többiekkel körbe-körbe a szobában. Tudom -hiszen én ismerem őt a legjobban-, hogy csak akkor ilyen felszabadult, amikor minden rendben van. Ebédelt, jelezte a gondozónak, hogy pisilnie kell, ebéd után hazavihettem. Ekkor arra jutottam, hogy adnom kell még egy kis időt nekik és nem szabad foglalkozom a saját kétségeimmel, ha a gyerekem elfogadja őt.
Elköszönéskor még egyszer átbeszéltük a gondozónővel a problémákat, elismerte, hogy sok mindent rosszul tálalt nekem és biztatott, hogy nem lesz gond. Dicsérte a fiamat és megölelt, hogy legyek nyugodt… Azt hiszem, túl vagyunk a nehezén!
Pár nap elteltével már ott is aludt a fiam. Elmondásuk szerint néha emleget, de nem sírdogál napközben miattam. Játszik a gyerekekkel kint, szépen eszik, hamar elalszik.
Most mindenki rólam beszél a bölcsiben, gondolom. Én vagyok a túlféltő, szorongó anyuka, akinek semmi nem jó, de akkor is azt hiszem, hogy megérte elmondani a véleményemet. Talán az is probléma lehetett, hogy a fiam már járt előtte időszakos gyerekfelügyeletre, igaz, másik gondozóhoz, de így már ismerte a bölcsődei rutint, emiatt talán nem is lett volna szükség a hagyományos beszoktatásra. Ezt a vezetőnő is elismerte, de mivel a beszoktatás mindenféle szabályok alapján működik és komoly papírmunka, nem akartak eltérni tőle ebben az esetben. A vezetőnő mindenesetre megígérte, hogy figyelni fogja a gyereket és ha úgy látja, hogy nem érzi jól magát, megbeszéljük a lehetőségeket.”
Ti mit gondoltok erről? Szülőként mernétek-e hangot adni a kétségeiteknek, vagy belenyugodnátok a helyzetbe, mondván majdcsak lesz valahogy? És a másik oldalról? Vajon a kisgyermeknevelők, bölcsődevezetők hogy fogadják az anyukák panaszait? Az ő kezük mennyire van megkötve? Mennyire térhetnek-el egyénenként a beszoktatási rendtől?
A folytatásban egy bölcsődei kisgyermeknevelő mesél a beszoktatás folyamatáról, tapasztalatairól. Csatlakozz a facebook oldalamhoz, ha nem akarsz lemaradni róla!