Fricike

Szeretnék most a a fiamról írni egy picit, a személyiségéről, mert azért már kezd kibontakozni, én meg csak csodálom, hogy mennyi mindent örökölt tőlünk. Jó, persze mindent tőlünk örökölt, de lássuk csak, kitől mit:

Sok mindenben ügyes, főleg beszéd -na ez tutira nem az apja révén- és memória terén -ezt férjemtől, bár régebben én is elég okosnak számítottam-, de hát ezeket valahol ellensúlyozni kell, úgy igazságos az élet. Nála ez az ellensúlyozás a rajzolásban érhető tetten. Én nem vagyok elfogult anyuka, így ki merem jelenteni, hogy a gyerek tökéletesen tehetségtelen. Ezt persze tőlem örökölte. Az mondjuk egy dolog, hogy rajzolni nem tudok, de még a kreativitásom is kimerül annyiban, hogy kiszúrom a gyerek szemét egy nyúlfejjel, vagy egy térbeli kockaábrázolással. Előbbi gyermekkori beidegződés, utóbbi meg néhai építőmérnökségem kísértő emléke. Ilyen anyai örökséggel talán érthető, hogy miért nem szeret rajzolni, így itthon nem is “gyakorolunk”. Papírt mi csak vagdosásra használunk, ez az egyik szenvedélye.

Valamelyik nap előszedtem az ujjfestéket, mert ha csak meghallja a ceruza, vagy a rajzolás szót, ordítva ellenkezik, gondoltam ezzel elszöszmötöl egy kicsit. Jelzem, hogy nagyjából minden alkalommal, amikor felkent egy pacát a lapra, hisztérikusan követelt kéztörlést -piperkőcség nincs semelyik ágon-, majd adtam neki egy ecsetet és lógó nyelvvel dolgozgatott egy darabig, ugyanis a koncentrációt igénylő feladatokhoz kinyújtja a nyelvét. Ez anyai örökség, de nekem sikerült leszoknom róla miután leharapott fél nyelvemet orvosilag varrták vissza még ovis koromban.

Summa summarum, kézügyesség zéró, esetleg a kreativitás terén vannak még reményeim. Van egy mágneses könyve,  amiben fel kell öltöztetni az emberkéket mindenféle ruhadarabokkal.

Jól tetten érhető Frici mindenre kiterjedő figyelmessége abban, hogy bojtos sapkát adott Búvár Boldizsárra, meg ne fázzon a füle a hideg vízben, továbbá említésre méltó a hobbimerülésre alkalmas búvárszemüveg-sznorkel kombó fejjel lefelé történő elhelyezése, miáltal Boldi úgy fest, mintha kékszőlőt izzadna a hónalja. A jobb oldalon báli ruhába és bohóccipőbe bújtatott festőlányt nem tudom térben és időben elhelyezni.

Nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy a fiam eszméletlenül udvarias, ha ez a legjobb szó rá. Mindig mindent szépen megköszön, és észrevesz minden újdonságot (új táska, cipő, sapka, bármi). És mindig meg is dicséri, hogy nagyon szép. Na ezt nemhogy nem örökölhette senkitől, de még csak példát sem látott rá itthon soha.

Mindig roppant óvatos. Elkészült a kerti játszótér, de ne gondolja bárki is, hogy le mer csúszni egyedül a csúszdán, fognom kell a kezét. Abi baba bezzeg fejjel előre, vakmerően. Hú, ezt a bezzegezést azt hiszem itt fejezem be, még mielőtt lelkileg sérülne valamelyik porontyom. Mondjuk nem bánom, hogy nem kell rohannom utána kismotorozáskor, tudniillik gyökketővel megy és minden úthibánál megáll megkérdezni, hogy átmehet-e rajta. Óvatosság pipa az apjától, aki annak ellenére, hogy motorozik, nem szereti a száguldást. Ahogy én sem, de szép is volt a nászutunk Horvátországban motorral-sátorral! Visszatérve Fricikére, sokadik nekifutásra fel mert mászni egyedül a mászófalon, játszott kicsit a toronyban, majd szólt, hogy le szeretne jönni. Miután elutasította logikus indítványomat, hogy csússzon le a csúszdán, vagy másszon le a létrán, más megoldást kellett keresnünk. Odaálltam elé, majd tréfásan mondtam, hogy ugorjon le. Mire ő:

– De hát akkor bazi nagyot fogok esni a bokorba, anya!

Van nekem egy jól evő, jó alvó és egy rossz evő, rossz alvó gyerekem. Ez utóbbi (Fricike) legszembeötlőbb tulajdonsága, hogy pszichológiai hadviselést folytat ellenem, azaz tőlem soha, semmilyen körülmények között szilárd ételt el nem fogad, a bölcsiben viszont ő a főevő. Most ugye egy hete középfül-gyulladással fotoszintetizál lábadozik itthon, én meg nagyjából kétóránként akarom magam feljelenteni a gyámügynél, hogy kérem szépen vegyék el tőlem a gyereket nyugodtan, különben éhen fog halni.

Úgy látszik ez az egy hét éhezés azért már neki is sok volt, mert tegnap egész nap “zabált”. Megevett egy tejberizst, egy szelet lekváros kenyeret, meg egy csomó epret. Lenyalogatta a füstöt a spanyol sonkáról, majd evett még egy fél szelet pucér kenyeret. Délután vissza kellett mennünk a dokihoz, gondoltam megalapozom kicsit a hangulatot és ha már így rákapott az evésre, beígérek neki egy teszkós mini kakaós csigát. Lelkesítően lendítettem mindkét karom a magasba, közben nagyot szökkenve “hurrá, kakaós csiga!” csatakiáltásokat hallattam. Elrugaszkodván a földtől már én is éreztem, hogy talán kissé túlzásokba estem, de a gyerek biztosított róla, hogy nemcsak talán. Fapofával, unottan rám pillantva közölte:

– Nem kell azért úgy hurrázni, anya!

Ha tetszik a blog, csatlakozz a facebook oldalamhoz is, ahol naponta gyerekszájjal, vagy valami aprósággal várlak és értesülhetsz a legfrissebb bejegyzésekről is!